Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

PLENÁRIS ÜLÉS - FERKAI ANDRÁS: A XX. SZÁZAD MAGYAR ÉPÍTÉSZETÉNEK NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA

és a közép-kelet-európai országok zömével. Megelőztük a konzervatív Nagy-Britanniát, a balkáni államokat, Észak- és Dél-Amerikát és a többi földrészt. Kétségtelen, hogy Magyarország a két világháború közötti korszakban nem tartozott a modern építészeti mozgalom legfontosabb centrumai közé, inkább átvettünk, adaptáltunk másutt született megoldásokat. Az is tagadhatatlan, hogy olyan fontos területen, mint a szociális lakás- és lakótelep-építés, nem tudtunk jelentős eredményeket felmutatni a kedvezőtlen hazai körülmények miatt. Ugyanakkor - szemben több olyan, gyökeres fordulatot végrehajtó országgal, ahol a korábban hivatalosan elfogadott és támogatott modern építészetet egyik napról a másikra betiltották -, nálunk a modern szemlélet uralkodó maradt a harmincas és a negyvenes évek során, és számos, nemzetközi téren is figyelemre méltó alkotást hozott létre. Míg a húszas évek Európájában sokfelé a hagyományos felfogás uralkodott, így a mi konzervatív építészetünk nem volt egyedülálló, az ötvenes évek Nyugat-Európája egyöntetűen a modern mellett tette le a voksát, és a kelet-európai országok sztálinista építészetét anakronisztikusnak tekintette. A mi építészeink is kényszerként élték meg a rájuk erőltetett stílust, és mihelyt lehetett, visszatértek a modernhez. Az időveszteség azonban ekkor sem több 5-6 évnél, és az ötvenes évek korszerű megoldásai, modern formái már 1957-58 körül megjelennek épületeinken. Egyenes vonalit fejlődés Az egyenes vonalú fejlődés a paradigmaváltás elmélete ma már nehezen tartható. A művészettörténet-tudomány jó ideje felismerte, hogy az egyes korok - különösen a XIX. és XX. század - többdimenziósak, s a bennük megfogalmazható művészeti kérdések száma is több. Építészetünkben kb. a XIX. század közepétől stíluspluralizmus uralkodik, és ezt építészettörténészeink többsége felismerte. Bármely időmetszetben a felfogások, egyéni modorok sokaságával találkozunk. A párhuzamos események legszemléletesebben diagramon ábrázolhatók, ahogyan ezt Charles Jencks és Gerle János egyaránt megtette a Cordier-módszer alkalmazásával. Míg a hagyományos történetírást a diakronikus szemlélet jellemzi, a posztstrukturalista-posztmodern historiográfiát jobban érdeklik a szinkronikus keresztmetszetek, és az egyidejűleg keletkezett művek heterogén sokszínűségét vizsgálva próbálják az adott pillanat vonatkoztatási rendszerét rekonstruálni. A diagram lényegében megfelel a filozófus Sigfried Kracauer modelljének, aki szerint a történelem úgy fogható fel, mint különböző időgörbék sokasága, melyek más-más időben merülnek fel, majd el. Válasszunk ki egy időmetszetet, mondjuk 1910-et, és vizsgáljuk az akkor készült épületeket! A legszembetűnőbb természetesen a művészi koncepciók különbsége, de Lechner Ödön (1845) és Alpár Ignác (1855) szembenállása nemcsak a historizáló és a nemzeti felfogás ellentétével jellemezhető, a két építész alapvetően különböző alkatú, és eltérő karriertípust képviselnek.