Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

„C" SZEKCIÓ: A műemléki elvek változása a XX. században - WINKLER GÁBOR: A VÁROS, MINT MŰEMLÉK

seihez igazodott: a határ megvonásánál leginkább azt vették figyelembe, hogy a tanácselnök melyik házat akarja bontani és melyiket nem. Baj volt az is, hogy a megtartásra érdemes városrészeknek csupán egy része került védelem alá. Egy szóval a védett terület gyakran túl kicsire sikerült. Az akkori politikai vezetésben és az utca emberében egyaránt mégis a védett terület "túlzott nagysága" keltett félelmet. Legtöbbjük tapasztalat híján úgy gondolta, hogy a műemléki védelem automatikusan kizárja a változás és változtatás minden lehetőségét: amelyik terület védett, az nem fejleszthető, ami nem fejleszthető, az nem is életképes - vélték. Megítélésem szerint mindmáig ez a félelem a legkritikusabb sarokpontja a városnak, mint műemléknek. Sokszor el kell mondani és sok embert kell meggyőzni arról, hogy a városi értékek védelme nem zárja ki a változást, fejlődést. Főépítészi egyeztetésen, tervbírálaton és egyetemi előadásaimon újra és újra azt bizonygatom, hogy a "városrekonstrukció" nem szó szerinti visszaépítést jelent, tehát nem a réginek pontos visszaállítását: a fogalom sokkal inkább egyfajta városrendezési technikát takar, melynek lényege az, hogy a várost úgy fejlesztjük, alakítjuk, hogy közben értékeit is megóvjuk. A "műemlékváros" rekonstrukciója szerencsés esetben a meglévővel mindenben harmonizáló, átgondolt, egyszerre "értékmegóvó" és "értékteremtő" művelet. De hogyan látta ennek a feladatnak a megoldását a XX. század városrendező építésze? A késő historizmus és a szecesszió különösebb gátlások nélkül, bátran és lendületesen alakította a városképet, sokat rombolt és még többet épített. E korban barokk palotákat bontottak le és a szerényebb és alacsonyabb barokk házak helyére reprezentatív neo-barokk bérpalotákat emeltek. Később, a két világháború között sokféle nézet érvényesült. Voltak, akik továbbra is a történeti város továbbépítését szorgalmazták: elképzeléseiket egyfajta harmónia-keresés - ugyanakkor jó adag maradiság - jellemezte. Sopronban még a harmincas években is kizárólag historizáló házakat emeltek a történeti Belvárosban - így a Kolostor utcában, Szent György utcában és a Várkerületen. Az építészek egy részének szilárd és megingathatatlan meggyőződése volt, hogy csupán így lehet igazodni a meglévő környezethez. Később a "mindenhez illő", jellegtelen "nikotex" épületek építésével kísérleteztek, mondván, hogy ezek semmiféle bajt nem okozhatnak a megszokott történeti városképben. Illedelmes viselkedésük következtében megindult a történeti városok elszürkülése: az egykor gazdag és színes városképek egyre unalmasabbá váltak. A "semlegességet" hirdető építészekkel ellentétben a korai modern mozgalmak legkövetkezetesebb képviselői szinte keresték a konfliktus-helyzetet a már meglévő, történeti épületekkel. Ök láthatóan igyekeztek "alapjában mások" lenni, mint az elmúlt korok alkotói és alkotásai. A Magyar Építőművészet folyóirat háború legvégén megjelent egyik utolsó száma Sopron városfejlesztésével foglalkozott. E számban édesapám, Winkler Oszkár építész arról írt, hogy hogyan viselkedjék egy ízig-vérig modern, "bauhausos" építész a törté-