Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

„C" SZEKCIÓ: A műemléki elvek változása a XX. században - WINKLER GÁBOR: A VÁROS, MINT MŰEMLÉK

települést alakítottak át a felismerhetetlenségig, fosztottak meg történeti értékeitől és jellegzetességeitől. Máskor egész városrészek tűntek el, teljes negyedeket tettek a főid színével egyenlővé. Felbomlottak az egykori városközpontok, szétzúzták a város legjellegzetesebb részeit. E változásokban nem csak a természetes avulás játszott közre, és nem is egyedül a háborúk pusztításai. A mindenkori politika, az aktuális ideológia nyomása alatt is sokat változtak a települések: egyszer a kilátástalan szegénység, máskor a településekre zúduló fejlesztési akarat, modernizáció és az ehhez mellékelt pénz okozta a vissza nem fordítható változásokat. Az átépítésekkel gyakran éppen a legfontosabb veszett el, az a bizonyos "különleges minőség, tömör összhang". Eközben a tájat a "nagygazdaság" tette tönkre, no meg a korszerű közlekedés igényei, a széles autópályák, hatalmas töltések és bevágások, völgyhidak monstrumai. Az értékvesztés - hasonlóan a településekhez - itt is egyszerre volt fizikai és esztétikai. De hogyan kezdődött nálunk, Magyarországon a város méretű műemlékvédelem? Már utaltam az 1948-as évektől tudatosan és tervszerűen végrehajtott városképi vizsgálatok fontosságára. Talán ezeknek a tanulmányoknak az elkészítése is hozzájárult ahhoz, hogy ez ügyben a Velencei Karta elfogadásával szinte egy időben, gyorsan és céltudatosan cselekedtek a hazai örökségvédők. Ennek köszönhetően az 1960-as évek első felében a legjelentősebb középkori városaink központja köré védelmi határt vontak. Legyünk nagyon büszkék arra, hogy mindez ilyen gyorsan megtörtént. Nem tagadhatjuk azonban, hogy ezek a határok az akkori politika fenyegető légkörében születtek meg, olyan időkben, amikor a városrendezés feladata első sorban nem a meglévő megóvása, helyreállítása volt. A várostervezőtől leginkább azt várták, hogy a meglévő bontásával biztosítson helyet az "újnak", "modernnek" - értsd ezalatt a belvárosi házgyári lakótelepek építését és a középületek hatalmas betontömbjeinek létesítését. Ilyen légkörben igazi hőstett volt a területi védelmet szorgalmazni: ne csodálkozzunk tehát azon, ha a kompromisszumok keresése közben a megoldások közé hibák is keveredtek. A legnagyobb probléma az volt, hogy a határokat nem egy esetben következetlenül vonták meg: lényegében a "kőtestet" - a műemlékekkel legsűrűbben ellátott területrészt - határolták körbe és gyakran nem vették figyelembe a városszerkezet történeti jellegzetességeit és a városszerkezet hagyományos tagolódását. A határokat tanulmányozva erős a gyanúnk, hogy egy-egy határszakasz meghúzása gyakran a műemlékvédelem és a helyi politika alkujának eredménye volt. Magam mindig elborzadok a Győr történeti belvárosát körbezáró "műemléki jelentőségű terület" határát látva. Az eredeti elképzelés az volt, hogy az egykori reneszánsz bástyákkal körbekeretezett teljes Belvárost védelem alá helyezik. Aztán a legszélső, alacsonyabb háztömböket Schweidel utca, Bástya utca - mégsem vették védelem alá. A terület dél-keleti sarkában pedig a határvonallal méterenként előre és hátraléptek. Alapos a gyanúnk, hogy a "megcakkozott" határvonal a/ akkori tanácsi vezetés elképzelé-