Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

„C" SZEKCIÓ: A műemléki elvek változása a XX. században - MEZŐS TAMÁS: REKONSTRUKCIÓ ÉS/VAGY HITELESSÉG

időtállónak, állandónak. A XIX. század második felétől a nemzeti múlthoz való kapcsolódás került előtérbe. E szemlélet megkésett jelei napjainkig éreztetik hatásukat. Az emlék értékéhez - az akkumulálódott immanens anyagi értékén és anyagi természetéhez kötődő eszmei értén túl -, történelme során nem anyagi természetű értéknövelő hatások is adódnak, amelyek szintén jellemezhetők, értékelhetők. Az általunk társadalmi értékként definiált kategória - az anyagi értékhez hasonlóan - az emlék korával és a rajta végrehajtott változtatások számával nő. Általában ezt az értéket nem lehet csökkenteni, csak egy szinten konzerválni, mert a rongálás, valaminek az eltüntetése önmagában is az érték növekedését vonja maga után - hacsak nem semmisül meg az emlék. Példaként lehetne felhozni az egyiptomi feliratokról a korábbi fáraók nevének az eltüntetését. Ez a beavatkozás az anyagi érték egy részének az elpusztítása, szándékában a társadalmi megítélés átértékelését célozza. A történeti érték teljes elutasítását jelenti az emlék vagy műtárgy tudatos megsemmisítése. A társadalmi érték maga ezzel az aktussal automatikusan nem szűnik meg mindaddig, amíg a tárgy dokumentumokban, publikációkban, filmen, fényképen létezik, sőt maga a rombolás is részévé válik a társadalmi értéknek, átvitt értelemben értéknövelő tényező lesz. Az elmondottak a szakszerűség redukálását jelentik önmaga homogén közegére. Magyarán, eshet-e olyan súllyal latba a történeti és a társadalmi érték misztifikálása, hogy a jelenben a közvélemény értékelési szempontjait teljesen negligáljuk. Van-e jogunk vélt vagy remélt kulturális fölényünk birtokában a társadalmat megfosztani egy igény teljesítésétől. Márpedig a múlt eltűnt emlékeinek sokszínű megismerését ilyen igénynek tartjuk. A kultúrtörténet próbálkozásait ismerve még nem is nevezhetők a törekvések új keletúeknek. Miért veregetjük lekezelően vállon /. Ferencet, Erbach grófját, aki a XIX. század elején már járt Pompejiben és maga is lelkes régiségkutatóvá lett. Lebontatta a würzburgi castra kapujának maradványait, és a fal egy szakaszával együtt felépíttette a vadászkastélya parkjában. Romantikus ábrándozás, mondják, pedig a maga korában igyekezett a lehető legszakszerűbben eljárni. Nem kevesebb öntudattal legyintünk a denduri templomnak 1978-ban, New Yorkban a Metropolitan Múzeumban történt úja felépítésével kapcsolatban. Ha nem ott állna konzerválva, gondosan megválasztott klimatikus viszonyok között, ma a Nasszer tóban víz alatt pihenne, semmi sem látszana belőle. Vagy az abu-simbeli II. Ramses sziklatemplomával szemben, hogy Liebermann-váX maradjunk, egy jobban megfestett káposztafej példájának tartsuk az egyiket, de melyiket? Esetleg a környezet megtartása miatt a translocatiot hiteles műemlékvédelmi beavatkozásként fogjuk fel, míg a denduri templomocska áthelyezése már a hellenizmus korának újgazdag szobormásolatokat mutogató gesztusaként értékelhető? Esetleg ítéljük azonos mércével a két egyiptomi példát, mert nemes cél, az emlék megmentése érdekében történt. Utasítsuk el Erbach grófjának tettét, mert