A műemlék és tulajdonosa (A 18. Országos Műemléki Konferencia Kőszeg, 1995)

B szekció - Winkler Gábor: Fenntartani! Hogyan? Miből? Kivel?

a bontás tervéről értesül, Máthé Arnót felhördül, és „eddig mosolygós arca komoran szegletessé válik". Emmike — az édesanya — lábaiból „kiszalad az erő", és zavarában egy karosszékbe rogyik. A műemlékek gondos őrétől megtudja, hogy „itt semmit sem szabad lebontani, elbontani, átalakítani, itt csakis és kizárólag helyreállítani szabad. Sőt, mondhatni kell" — méghozzá az épület eredeti formájában. A műemléki rekonstrukció megkezdéséig állagmegóvásra van szükség, a hódfarkcserepet azonban még a télen meg kell venni. Az amúgyis kéttségbe esett asszonyra a „hódfarkcserép" említése — bár igazából nem is tudja, mit az — végzetes hatással van. A család megszabadul a kastélytól, megint összeköltöznek egy szobakonyhás házba, itt élnek tovább, együtt a nagyszülőkkel, kutyákkal, macskákkal: a kastélyt sorsára hagyják. E meséből is minden bizonnyal kiderül, hogy szükség van a szakmai segítségre, melyet a műemléki hatóság munkatársától vár mindenki. De igazából képes-e a hatósági munkától roskadozó műemléki szervezet előadója arra, hogy a Velencei Charta szellemében eligazítsa az új és régi műemléki tulajdonosokat. Egyáltalában: megérti-e vajon a „mesebeli" Emmike és férje, az ezermester buszsofőr, hogy miért is kell az a bizonyos „hódfarkcserép", ha kezükbe nyomják a Charta magyar fordítását? Félek, hogy nem, de megkockáztatom: esetleg mások sem. Tíz évvel ezelőtt azzal kísérleteztem, hogy — amerikai mintára — összeállítsak egy, az utca emberének szóló „szabad — nem szabad" műemléki viselkedési tanácsadót. Az anyagot „tudománytalannak" találták az akadémia illetékes bizottságának tagjai. Az élet azonban arról győzött meg, hogy szükség lenne egy ilyen kiadványra. És sok más, hasonló füzetre is, amelyben a helyreállítás egy-egy műveletét írják le, a régi technológiák titkait ismertetik, és nem csak arról írnak, mit nem szabad, hanem arról is, hogy helyette mi az, ami megengedhető. De vajon ki írja meg, ki nyomtatja ki, és ki terjeszti majd ezeket a füzeteket? És vajon hallanak-e az iskolában a gyermekek a műemlékvédelemről? És magukat a tanítókat ki tanítja meg a helyes elvekre? És az építésztervezőket? Az építészeti örökség ma nagyobb veszélynek van kitéve, mint napjainkig bármikor. A politika talán kevésbé szól bele az egyes ügyekbe — esetenként talán túlságosan is hidegen hagyja a honatyákat a műemlékek ügye. De élénkül az építőipari lobby, egyre erősebb a szociális nyomás, sokan megint hangosabban követelik a „modernséget", a XXI. századhoz méltó megoldásokat és technikát, és bár műemlékvédelem minden erejét latba vetve igyekszik hatósági feladatának eleget tenni, a társadalmi szerveződéseket — város- és faluvédő egyesületek — a szakma igazán soha nem tudta egyenrangú partnerként elfogadni. Pedig azok sokat segíthetnének a „járulékos tevékenység" — szakmai tanácsadás, pénzügyi tanácsok — megszervezésében. Átfogó műemlékvédelmi politikára lenne szükség, amely a magas színvonalú szakmai tevékenység mellett a pénzügyi kívánalmaknak is megfelel, és amelyet a társadalom jelentős része támogat. Csak ha mindez megvalósul, felelhetünk meg igazán a „hogyan?, miből?, kivel?" hármas kérdésének.