Műemlékvédelem és településfejlesztés (A 17. Országos Műemléki Konferencia Nyírbátor, 1993 )

Román András: Műemlékvédelem és településfejlesztés

rendezés!) inkább csak tűrte a dolgot. Nagyon jellemzőnek, s utóbbi állításom bizonyítékának tar­tom, hogy az ezidőtájt készült általános rendezési tervek annyira nem tudtak mit kezdeni a törté­neti városok központjaival, hogy — majd' kivétel nélkül — meg se tervezték azt, hanem ráírták az általános rendezési tervre: a központról külön műemléki rehabilitációs (akkori szóhasználattal: rekonstrukciós) terv készül majd és rendelkezik. Rossz élményem az is, amikor a 60-as évek kö­zepe tájt az EVM lakásügyekért felelős főosztályvezetője kifejtette, hogy szerinte a soproni bel­várost dózerrel kellene restaurálni. Fontos dolog volt a műemléki jelentőségű területek kijelölése is, hisz' ez adta meg a jogi lehe­tőséget mind a rehabilitációhoz, mind az oktalan bontások megakadályozásához. Ezzel időben még a franciák híres Lex Malreaux-ját is megelőztük. A dolog ott fordult a visszájára, ahol a mű­emlékvédelem elvált a településfejlesztéstől. A korszak városrendezési terveinek készítői, s még inkább a politikai vezetők úgy gondolták, hogy az MJT** vastag határvonalán kívül a város már nem érték, hanem olyan építési terület, ahol e célból mindent le lehet bontani, ahol másrészt bármi szabadon építhető, annál inkább, mivel alapközművekkel is rendelkezik. Ezzel nemcsak la­kóteleppé sivárították legszebb történeti városaink hatalmas összefüggő területeit, nemcsak eljel­legtelenítették alföldi városainkat, de sikerült a legdrágább lakásokat termelni. Budapest XX. ke­rületében a virágos, zöld kertváros helyén 54%-os szanáláshányaddal jött létre az új kerület­központ. A városrendezés prioritását, s az ezel járó voluntarizmust még a műemléki jog is elismerte. Tudott dolog, hogy nekünk abszolút értelemben csak mintegy kétezer műemlékünk van, azok, amelyek M*** kategóriával szerepelnek a műemlékjegyzékben. A mai napig érvényben van az először 1960-ban, az akkori Országos Építésügyi Szabályzatba bevezetett, de az 1962-es építés­ügyi törvénybe és az összes későbbi jogszabályba átemelt kategória, az MJ, a műemlékjellegű. Er­ről pedig közismert, hogy az általa védett emék csak addig védett, amíg annak rendezési vagy gaz­dasági akadályai nincsenek. (Ugyanez a harmadik kategóriára, a VK****-ra is érvényes.) A hozzám hasonló korúak jól emlékezhetnek, a 60-as, 70-es években hány emlék esett áldozatául en­nek a képtelen jogi lehetőségnek, hogy valami csak addig érték, amíg egy tanácselnök meg nem rendel egy RRT-t*****, akár egy beépítési tervet, ami úgy rendelkezik, hogy a műemlékjellegű lakóház helyére új épületet kell emelni, akár újabb lakóházat. Azzal pedig kifejezetten tudatosan éltek vissza egyes műemlékgyűlölő vezetők, hogy addig nem engedték felújítani a védett, de csak MJ épületet, amíg be nem bizonyították: felújítása most már olyan sokba kerül, hogy az gazdaság­talan, így pusztították el (hogy csak a legismeretebb példát mondjam a sok közül) a Nemzeti Színházat. Abban, hogy a műemlékvédelem és a településfejlesztés egymás ellen kijátszható princípu­mokká vált, szerepet játszott mindkét terület némely téves felfogása. A településfejlesztés műszaki alapjául szolgáló városrendezésben két alapvetően hibás nézet is munkált. Egyrészt a már említett voluntarizmus, az a felfogás, hogy egy várossal bármit lehet csinálni, egy település úgy szabható át, mint egy divatjamúlt ruha. A nyolcvanas évek közepéig kellett várni, amíg Tóth Zoltán elsőnek leírta, hogy a város fejlesztésében a térbeli és időbeli folyamatosság fenntartása a legfontosabb kö­vetelmény, hogy ha egy természeti vagy háborús csapás elkerült egy várost, ne érhesse kataklizma * Építési és Városfejlesztési Minisztérium. ** Műemléki jelentőségű terület. *** Műemlék. **** Városképi jelentőségű. ***** Részletes rendezési terv.

Next

/
Oldalképek
Tartalom