Önkormányzatok a helyi és nemzetiségi értékekért (A 16. Országos Műemléki Konferencia Békés megye, 1991 )

Hozzászólások: Füzes Endre, Ghyczy Gabriella, Kmetykó János, Pál Attiláné, Szigetvári János

les értékskálán mozognak ezek az épületek építészetileg, néprajzilag. Hiszen én magam is ismerek olyan úgynevezett tájházat, amelynek nagyon szép berendezése van, de építészetileg egy összegányolt, erőltetett valami, vagy fordítva, egy nagyon szép épületben silány kiállítással és így tovább. Tehát fogjunk össze, fogjuk meg egymás kezét: önkormányzat, műemlékvédelem, építész, néprajzos és muzeológus szakemberek, és ebbe mi is szívesen beszállunk, hogy közösen alakítsunk ki egy értéklistát, húzzuk meg a vonalat és ami az alatt van, azért ne harcoljunk. Nagyon keményen küzdjünk és soha ne adjuk föl a harcot az olyan építményekért, amelyek az ott élőknek is, meg az országnak is értéke, a nemzeti kincsnek a része. Ez a harc csak akkor lesz eredményes, ha a helyiek is magukénak érzik azt az épületet, portát, látják benne őseik keze nyomát, eleik munkáját és a generációkon át felhalmozott tudást és tapasztalatot. Szigetvári János (az egykori Baranya Megyei Műemléki Albizottság elnökhelyettese, építész). Szeretnék Tóth Zoltán és L. Szabó Tünde témájához kapcsolódni, ill. kiegészíteni tapasztalataimmal. Olyan községről szeretnék beszámolni, ami engem végtelenül meglepett és tulajdonképpen visszaadta a népi építészetbe vetett, egyébként már lassan megcsorbuló hitemet. Ez Féked, egy kis sváb község, valahol ott a geresdi hátság közepén. A 60-as években kutattam ott, akkor egy teljesen kihaló félben lévő, beszögezett ajtajú, beszögezett ablakú, lezüllött község volt, még öregasszonyt sem lehetett látni, akit érdemes lett volna megnézni, nemhogy házakat. Ez is olyan község, ahonnan a svábokat kitelepítették, és itthon egy-kettő nyomorult maradt. Ezekből a családokból, kettő kivételével mindenki visszatért. Egykor kb. 100 család lehetett a faluban, aki nem tért vissza, annak a gyereke — ha Pécsett él — a régi családiházukat visszavásárolta, felújítja és használja, mint hétvégi házat. Tehát minden beavatkozás nélkül, saját akaratukból elkezdték olyan ízléssel helyreállítani ezeket a házakat, ami minket meglepett. Máshol megcsinálták a hősi emlékművet, az 1914-est, az 1945-öst és a kitelepítettekét is. Zengővárkonyban, amikor megmentettünk egy házat, amit tulajdonképpen szerettek volna elvinni Szentendrére s fölajánlottak érte 200 000,— Ft-ot Hosszú Zoltán bácsinak, aki nem adta el és ebből lett a zengővárkonyi tájház. Lehet kevesebb evvel a házzal Szentendre, de mégiscsak ott maradt minálunk. A kastélyprogramról. Ahhoz viszont sajnos pénz, pénz és pénz kell. Én egy ilyen kastélyt fölújítottam Domolospusztán, Szigetvár mellett van. Ez egy kis udvarház volt, a Pollák-család lakta, 40 évig a tsz használta, de úgy, hogy egy cserepet, vagy egy zsindelyt nem igazított meg, úgy lezüllött és tönkrement, ahogy ez az ország 40 év alatt tönkrement. A kastélyt gyönyörű négy hektáros parkkal, gyönyörű faállománnyal a Volán Vállalat vette meg 900 ezer forintért. (Ebből a 900 ezer forintból mindössze egy családi házat lehetne felépíteni Pécsett a város szélén.) Egy nagyon szimpatikus autóbusz kalauzból lett igazgatója volt, aki a lyukasztáshoz nagyon jól értett, de ahhoz nem, hogy mikor megterveztem az épület helyreállítását, miért kerül az tizenhétmillió forintba. És ekkor lépett be a Surján völgye TSz és fantáziát látott ebben, az én tizenhétmillió forintos munkámat megépítették negyvenkétmillió forintért, s olyan együttes lett, egy olyan négycsillagos szálló, ahova nem is tudok bemenni enni, mert olyan drága. Pál Miláné (népművelő—könyvtáros). 4—5 éve, mikor népművelőként egy görög csoportot kisértem, a városi tanács akkori elnöke úgy mutatta be a városunkat, hogy Százhalombattának nincs történelme, nincsenek hagyományai, ez egy új szocialista város. Mivel én itt születtem, ez engem annyira szíven ütött, hogy soha nem tudtam megbocsátani. És amikor létrejött a múzeum és én mint népművelő—könyvtáros odakerültem, a településünk négyezer éves történelmét módszeresen pusztították az iparosítás címén. Dunántúl legnagyobb vaskori halomsír-mezőjét most