Évezredek építészeti öröksége (A 15. Országos Műemléki Konferencia Budapest, 1989)

I. szekció - Hajnóczi Gyula: Római emlékek védelme Magyarországon

hellyel-közzel konzerválások ott, ahol volt mit konzerválni: elsősorban Aquincum polgárvárosban. Ez volt a Szilágyi János—féle korszak, amikor kis betonlepényekkel próbálták megoldani a falkoronák védelmét. Problémát okozott viszont az, hogy a rommező atmoszférájától idegen védőépületeket is emeltek, egyet a birkózó mozaik tetejébe, a másikat pedig egy olyan mozaik védelmére (Dirké bűnhődése), melyet a romterületen belül el is vittek a helyéről. Itt már elvi probléma vetődött föl: szabad-e nem önálló objektumnál egy összefüggő nagyobb romkertben a jeles emlékeket még védőlétesítménnyel is ellátni, mert ott disszonanciát szül egy erős akcentusú, oda nem illő mai konstrukció. Ami bizonyos lendületet, színt adott azután a későbbi római kori helyreállításban, az a '60-as években kezdődött el, éppen itt, a sokat emlegetett polgárváros területén, amikoris Gyalmos János igazgatóhelyettes, lokálpatrióta (óbudai ember volt) patronálásával Dóczi Klára, Istvánffy Gyula és jómagam - együtt a műegyemistákkal - kezdtük el annak a távlati tervnek a megvalósítását, amelyet a BUVÁTI-ban Vladár Ágnes készített, és amely - mint kiderült - még a hivatalos szervek rosszallását is kivívta, mondván, hogy mindaz ami itt történik ellentétben áll a Velencei Chartával. Mégis mindaz, ami Aquincumban látható, gyakorlatilag ennek a korszaknak, ennek a kb. 15 évnek az eredménye. És amely azután megkapta a maga elégtételét, egy ICOMOS konferencián, melyet a külföldi vendégek elismerték a szemlélet helyességét, azt a didaktikai elvet, amely a harmadik dimenziót is érzékeltette (pl. a macel1 um esetében). Mivel itt megvoltak a mellvédkövek és a párkánykövek java, valamiféle közvetett anaszti1 ózisban gondolkodtunk.es megpróbáltuk térbelileg is érzékeltetni ennek a gaveának, ennek az arénának a falát. Az OMF ugyan leállította a munkát, úgyhogy 10-15 évig nem tudtuk folytatni, most azonban Czétényi Piroska segítségével végre befejezhetjük, és remélem, hogy jövőre már egy nagyon szép, és sajátosan magyar helyreállításnak lehet tanúja az odalátogató. Ehhez kapcsolódik az aquaeductus helyreállítása, amely, tudjuk, az egész magyar, sőt a középkori történetben is ismert objektum volt, s amely felszíni maradványaiban nagyon sokáig megmaradt, és mivel középkori affinitása is volt, a még mindig középkorcentrikus műemlékvédelmünk hagyta, hogy a korábban már megkezdett és elismert módszer - a meglévő csonkok és várindítás birtokában - folytatódjék. Két szakaszon, valamint azon az inkriminált helyen, ahol a város északi fala és a várost kettéosztó aquaeductus vonala talál kőzik, ilyen rekonstrukciót készítettünk. Régészeti érdekessége pedig az, hogy Szilágyi János és Sausek János még itt hitték a város északi kapuját, de Dóczi Klára ásatásai nyomán kiderült, hogy itt kapunak híre-hamva sincs, és a város struktúrájából, útrendszeréből nyilvánvalóvá vált - ahogy azt már akkor érzékeltük -, hogy ennek inkább a Duna felé kell lennie, majd ZSILI Paula ásatásai a Krempel malom alatt napvilágra is hozták a polgárváros északi városkapujának alapfalait. Hiteles rekonstrukciók azt mutatják, hogy a víz egymás mellé és fölé tett terrakotta csövek sorozatából folyt, a gravitációt fel használva, a római fürdőn föllelt forrásokból. Persze az még rejtély, hogy ez a vízvezeték, amelyik valami formában - tudjuk fungált még a középkorban is, hogy ment tönkre, és miként olvadtak