A műemlékvédelem táguló körei Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal kiállítása (Kiállítási katalógusok Budapest, 2000
ELŐSZÓ A múlt átépítése azonnal megkezdődhet. A budapesti Déli pályaudvar 1962-ben elkészült, Kővári György tervezte utasforgalmi csarnoka, mintegy a nagyhatású Balatoni Fejlesztési Program egyik kinyújtott „csápjakén", Balaton-felvidéki vörös homokkő alépítményre állított, arányos, transzparens üvegdobozzal nézett a Vérmező és a környező utak alkotta csomópont szabad térségére, megközelítését látványos, dinamikus vasbeton lépcsőrendszer szolgálta, amelyhez karcsú oszlopok tartotta perontető kapcsolódott a felső szinten. Az egész logikus és átlátható rendszer, a legfontosabb célállomásokra utaló anyaghasználat már 1973-ra odalett, amikor újra megnyílt a magasságában nem, de vízszintes kiterjedésében többszörösére bővített és aránytalanná formált, semmitmondó, bár talán drágább kőanyagokat használó, a környezettel való kapcsolatát - igaz, a metró által befolyásolt összevissza közlekedési rendszerrel és átláthatatlan, foncsorozott üvegfelülettel tönkretevő új állomásépület. Ezt még gimnazistaként éltem meg, értetlenkedve, de tudomásul véve, mint megváltoztathatatlant. Az első igazi sokk már felnőttként akkor ért, amikor az 1980-as évek második felében az 1963-ban épült Tihany Szálló átépítése során annak minden korábbi értékét egyetlen pillanat alatt eltűntették, ráadásul hasonló építészeti értékek létrehozása nélkül, igaz, a gazdaságosság jegyében az épület méretét jelentősen megnövelve. Elpusztult a Lenin körúti központi házasságkötő terem páratlan belső tere is, pompás vörös márvány oszlopaival és az előtér dekorációjával (1954, S. Nagy L). Az „élmények" hatására először 1990-ben foglaltam állást egy feljegyzésben a közelmúlt legkiválóbb épületei védelmének szükségességéről és sürgősségéről, ezt később előadásokban, hivatali megbeszéléseken, cikkekben többször is megismételtem. A Chemolímpex székházának védelem alá helyezésére tett sikertelen kísérlet és az elszalasztott lehetőséget követő, jelentős átalakítás, majd például a Duna-parti Aluterv-székház, a Budapest Körszálló és más modern épületek műemlékileg kedvezőtlen felújításai, a Népstadion dromosza körül lezajlott, történeti szempontból méltatlan vita nyomán egyre többen szólaltak fel az ügyben. 1996-ban Prakfalví Endre segítségével megszületett az első javaslati lista is az 1945-1970 közötti évek védendő épületeiről. 1976-1977-ben történt műemlékké nyilvánításával Nyíri István 1948-1949-ben épült, budapesti buszpályaudvara lett a legfiatalabb magyarországi műemlék, amelynek felépítése és védelem alá helyezése között 27 év telt el. További hasonló védések híján 1990-ben az ország legújabb műemléke már 41 éves volt, ez a „távlat" egy évnyit csökkent 1991 -ben, amikor védett lett a Dávid Károly tervei alapján 1951-ben épített MOM-kultúrház is. Azóta a legfiatalabb védett épület keletkezése és a mai kor közötti különbség lényegében elérte a fél évszázadot. Egy jelentős változás mégis történt: 1999-ben védetté vált a MÉMOSZ-székház, amelynek négy tervezője közül az eljárás elindításakor ketten még életben voltak, ha egyikőjük - Szrogh György - a befejezést már nem is tudta kivárni. Ezzel megszűnt annak a még a Fővárosi Közmunkák Tanácsa utcanévadásra és szoborállításra vonatkozó szabályán alapuló, egyébként sok szempontból nem is indokolatlan, de a közelmúlt emlékeinek megőrzését mégis túlságosan gátló, íratlan szabálynak a mindenek fölötti érvényessége, amely szerint még élő építész alkotását nem lehet műemlékké nyilvánítani. Időközben országszerte és az Országos Műemléki Hivatalon belül is felmerült annak az igénye, hogy lényegesen több ipari létesítmény lenne méltó a műemléki védelemre, A kutatómunka, az inventarizáció konferenciákon kapott nyilvánosságot, és jegyzékekben is testet öltött, elsősorban Németh Györgyi, Váczi Piroska, Bazsó Gábor és Selmeci János Frigyes tevékenységének köszönhetően, a témával korábban behatóbban foglalkozó Császár László támogatásával, Kedvező fejleményként minden addiginál átfogóbb igénnyel indult meg a két világháború közötti építészeti emlékek topográfiájának
