Műemlék-helyreállítások tegnap, ma, holnap (A 27. Egri Nyári Egyetem előadásai 1997 Eger, 1997)

Előadások - ÁGOSTHÁZI László: Magyar műemlékhelyreállítások az OMF korszakában

klasszikus műemléknek tekintett épületfajtáknál is, az azoknál megszokott gondosságú és technikájú kutatás, előzményfeltárás előzte meg a helyreállítás tervezését. Minősíthető ez a műemlékes gondolkodás és szakmai etika általánossá válásának is? Talán igen. Lehet, hogy ezt a tényt is elismeri az, hogy a szántódpusztai együttes 1995-ben megkapta a rangos Európa Nostra díjat. ROMOK-„HOLT" EMLÉKEK Bizonyára nem véletlen, hogy az emlékfajták tárgyalásának sorában a romok, a „holt"-nak is nevezett emlékek (22) utolsónak maradtak, hisz sem a műemlékvédelem elmélete, sem gyakorlata nem tudta más emlékfajtákkal azonosan kezelni a romok problematikáját. Érthető ez, hisz a romok esetében az idővel történő versenyfutás kilátástalanabb, mint a többi, az „élő", a rendeltetéssel, funkcióval bíró emlékek kapcsán. Régi, le nem zárt, s aligha lezárható vita folyt és folyik a körül, hogy mi történjék, illetve történhet a romemlékek fennmaradása érdekében. A századvég nagy műemlékőrző lendületében s a korábbi építészeti formák magabiztos kezelésének birtokában a problémát teljes kiépítéssel, vagy kisebb-nagyobb mértékű újraépítéssel vélték megoldani Európaszerte. Ekkor épült újjá a Vajdahunyad vára, a kassai dóm, a budai Mátyás-templom, a Salamontorony, a kölni Dóm és a dublini palota kápolnája is. Az Athéni, majd a Velencei Karta szellemében ma kritizálni, akár elvetni is lehet ezeket a megoldásokat, ám egyet nem lehet letagadni: ahol e folyamat befejeződött, biztosítva volt az épület további pusztulásának megállítása. Mert hiszen máig megoldatlan a gond: mit lehet tenni, lehet-e egyáltalán bármit is tenni az időjárás pusztító hatásai ellen itt, Középeurópában, az itteni klimatikus viszonyok mellett. A magyar műemlékvédelem is „hősiesen küzdött" a rommaradványok megőrzéséért, amikor szerte az országban konzerválta ezeket. Az Alföld, a Dunántúl, vagy az északi országrészek számtalan Árpád-kori templomának, középkori kolostorának, udvarházának falai őrzik e tevékenység nyomait (salföldi kolostorrom, balatonfüredi templomrom, somogyvámosi templomrom, hajdúszoboszlói városfal, mezőnyárádi templomrom és számtalan más). Ezeket „csak" szakszerűen konzerválni kellett s időről-időre vissza kell térni, hogy az időjárás pusztításainak nyomait eltüntessék. Csak így lehet esélyes az a bizonyos versenyfutás. A konzerváló beaatkozások során szükségszerűen felmerül az a gondolat, hogy az eredeti maradványok tartós megőrzése érdekében kisebb-nagyobb mértékű védő ráfalazás készüljön. Ez a szükségességében logikus gondolat azonnal indikálja a meglévő, az eredeti állapotról sokszor még a szakembereknek is alig valamit mondó helyzet értelmezésének, magyarázatának gondolatát. S innen indul útjára a nagy dilemma: mit? hogyan? mennyit? Különösen olyan maradványok indítanak útjára ilyen késztetéseket, ahol vagy - nagyon kevés maradt meg ahhoz, hogy a látvány érthető legyen; pl. a római kori maradványok Aquicum-Tácott, Szombathelyen, vagy - elég sok maradt meg ahhoz, hogy az alkotás majdnem ép, majdnem használatba vehető legyen; pl. a zsámbéki templomrom, a visegrádi Salamon torony század eleji állapota, vagy egyes váraink bizonyos részei. E problémarendszerrel szembesült a magyar műemlékvédelem is, amikor a régészeti feltárások nyomán előkerült római kori, vagy középkori maradványokat meg akarta őrizni, vagy a vár- és kolostorromok pusztulását meg akarta akadályozni úgy, hogy mindeközben hű tudjon maradni a Velencei Kartában megfogalmazott elvekhez (23). Óvatosabb és merészebb kiegészítések egyaránt megtalálhatóak a korszak romkonzerválási gyakorlatában olyan módon, hogy az újból használhatóvá tétel szándéka tulajdonképpen mindenütt megjelenik. Egyebek közt a gyulai, a várgesztesi, a boldogkői vár esetében kevés hozzátétellel lehetővé vált a helyiségek használhatósága, a szemlélő számára a rom látványa nem váltott át valamilyen mesterséges képződmény képévé.