Műemlék-helyreállítások tegnap, ma, holnap (A 27. Egri Nyári Egyetem előadásai 1997 Eger, 1997)

Előadások - ROMÁN András: Elmélet arról, hogy mi szerint változik a műemlékhelyreállítások filozófiája

ROMÁNANDRÁS ELMÉLET ARRÓL, HOGY MI SZERINT VÁLTOZIK A MŰEMLÉKHELYREÁLLÍTÁSOK FELFOGÁSA Az utóbbi években mind gyakrabban találkozni azzal a jelenséggel, hogy a korábbi időszak olyan műemlék-helyreállításait is kétkedő bírálattal illetik, amelyek pedig annak idején osztatlan elismerést arattak. Főként a beton vagy a vasbeton alkalmazását tartják manapság vitathatónak s új kifejezés is született az ilyen beavatkozásokra: irreverzibilis. Vagyis olyan, ami kijavíthatatlan, visszafordíthatatlan, ez pedig pejoratív értékítélet hordozója. Mindez nemcsak elhangzik, hanem kitapintható is a napjainkban készült műemlékhelyreállításokon, amelyek anyagválasztéka s ezzel együttjáró formai megjelenése ugyanezen véleményeknek megfelelően alakult. A cement alapanyagú szerkezetek helyett sokkal inkább szerves anyagokat használnak, ezzel együtt a formák is lágyabbak. Talán ennél is markánsabb változás a műemlék-helyreállítási gyakorlatban, hogy bátrabban alkalmaznak - és ami ugyanennek a másik oldala: engedélyeznek - rekonstrukciókat egyes elpusztult részletek pótlására. Mint az jól ismeretes, a Velencei Karta határozottan elítéli a rekonstrukciókat, ennek megfelelően kiegészítéseknél is feltételül szabja a megkülönböztethetőségét. Az elmúlt években és manapság is viszont nagyon sokan azon az állásponton vannak, hogy a műemlék látványi egysége, homogenitása mindennél fontosabb, ennek pedig ellene mond mind az eredetitől eltérő anyagok, mind az akár csak némileg is más, főként leegyszerűsített formák használata. Ezzel összefüggésben erősödik az a vélemény, hogy az anyagbeli hitelességre, azaz az eredeti szerkezetek minden áron való megtartására irányuló törekvés dogmatizmus, műemléki ortodoxia. Érvül rendszerint a japán templomok példáját szokták felhozni. Kétségtelen tehát, hogy a műemlékhelyreállítások megítélésében és gyakorlatában változás van, a Velencei Kartát ma már nem mindenki és nem teljes mértékben ismeri el. Van a dolognak olyan aspektusa is, hogy a Kartát ma is szilárdan vallő idősebbekkel szemben felnőtt és hallatja hangját az iíjú törökök generációja, akiknek a Karta nem a napi munkájukból folyó evidencia, hanem olyan örökség, ami nemzedéküktől idegen s amiben kételkedni az ifjúság magától értetődő attitűdje. Mennyiben értékálló tehát az a műemlék-helyreállítási filozófia, ami a Velencei Kartában fogalmazódott meg 33 esztendővel ezelőtt, amit Piero Gazzoláék a század derekánek olasz helyreállító iskolájának tanulságai alapján fogalmaztak meg s ami oly jól illett az olasz tanításokon nevelkedett magyar gyakorlatra, hogy azon változtatni semmit sem kellett? Vagy kibővítve a kérdéskört: mennyiben időtálló bármely helyreállítási filozófia és ha változik, márpedig hosszú távon változik, hiszen a világ mégis csak eljutott a purizmustól a Velencei Kartáig, mi szerint változik? Mi a változások mozgatója? Erről kívánok néhány gondolatot közreadni, nem a tisztázás, sokkal inkább a vitaindítás céljából. A rendszerváltás óta gyakran találkoztam olyan nézettel, hogy a politikai-gazdasági változás magával hozza a helyreállítási elvek változását, jobban mondva azt, hogy magával kellene hoznia. Kellene, - mondják - hiba, hogy ez nálunk nem ment végbe, helyreállításaink nem vagy alig különböznek a kommunizmusban végzettektől. Magam részéről ezt a vélekedést alapvetően, elméletileg tévesnek tartom. Való igaz, hogy a műemlékvédelem tevékenysége jelentősen függ attól a politikai-gazdasági környezettől, régi kifejezéssel élve: táradalmi formától, amiben működik, hiszen mások a tulajdonformák, más az intézményrendszer, eltérő