XX. századi műemlékek és védelmük (A 26. Egri Nyári Egyetem előadásai 1996 Eger, 1996)

Előadások: - Klein Rudolf: Építészet és identitás

2.4. A kommunizmus gyengülésének és bukásának valamint az új demokráciának a korszaka Noha már az 1970-es években érezhető volt a kommunista elnyomás gyengülése és az átalakulás szele, a pluralizmus zsengéinek csak a vasfüggöny leomlása adta meg a szükséges életteret. A nyolcvanas évek végére, kilencvenes évek elejére visszaállt a magyar építészet „három párt" rendszere, amivel nagyjából mindhárom tábor tagjai egyetértenek. E három tábor bizonyos mértékig emlékeztet a századfordulós korképre, de közben gyökeres változások történtek az építészeten belül és kívül, világszerte. Az avantgárd, a modern építészet megjelenésével megszakadt a formai folytonosság az elit és tömeges építészet között, eltűnt az a közös nevező, mely összemérhetővé tette a nemzet fontos épületeinek és mindennapi építészetének nyelvét. Az Osztrák—Magyar Monarchia korában ugyanazok a díszítőelemek, lunéták, pilaszterek, bábsorok, kerámiák jelentek meg a középületeken, a nagypolgári villákon és vidéki polgárházakon, sőt nem ritkán még faluhelyen is. A modern építészet nagyjából eltörölte a hagyományt, a díszítés kultúráját a mindennapi építészetből, és elidegenedett a közönség zömétől — elidegenítette magát a táradalom nagyobbik részétől. Mindez nem a modern építészet színrelépésekor történt, a két világháború közötti időszakban, hanem a Kádár-korban, amikor végül is a modernizmus — ha igen leegyszerűsített, leszegényített formában is — hivatalos elfogadtatást nyert. A hosszantartó parancsuralmi rendszerek megzavarták az ország hagyományos társadalmi és politikai tagozódását és ezért megváltoztak az egyes szerepvállalások. Nem egyenlíthetők hát ki a mai táborok a századforduló táboraival. Mégis, amint az a továbbiakból kitűnik majd, bizonyos immanens törvényszerűségek hasonló mederbe sodorják a magyar építészetet. így ismét három fő ágról lehet beszélni, illetve a modern létrehozta szakadás miatt még további vernakuláris formációkról, melyek bizonyos mértékig az előbbieket tükrözik. 2.4.1. A pragmatikus technokraták Noha a kommunista gazdasági rendszer felbomlott, technokratái és számos építésze megőrizte korábbi kedvező pozícióját az átalakulás korában is. Átrendezték soraikat és a korábbi mindenható párt helyett a tőke — először nyugati, majd hazai — szükségleteit elégítik ki. E tábor építészeire a pragmatizmus a jellemző, mind a gondolkodás mind pedig a mindennapi gyakorlat terén: viszonylag kevés kérdésfeltevés az építészet jelentéséről, az építészeti kontextusról. Megrendelőik bankok, kereskedelmi központok, szállodák, és irodaházak építtetői. Közös érdek a gyors, hathatós és problémamentes építkezés. Ennek megfelelően formaviláguk sem nem avantgárd, sem nem hagyománytisztelő — gondolok itt elsősorban a magyar építészet hagyományaira. Egyfajta technicizmus jellemző erre a táborra: főképp hideg és fényes épületanyagok, fém, csiszolt kő, üveg. A simaság jeleníti meg a tökéletesen olajozott masinát, a pénz gépezetét. Más kodifikáció — elméleti szinten sem — nemigen létezik. Különböző eredetű formnák tobzódnak itt, mint ahogy a biznisz-világban is különböző színű és vérmérsékletű emberek nyüzsögnek repülőtereken, bankokban, tőzsdéken, mindenfajta összegező, rendező elv nélkül. Történelmi környezetben ezek az épületek igen kényelmetlenül érzik magukat, hiszen a múlt az, amit meg kell haladni, a múlt 'kisszerű' — léptékében, filozófiájában —, és meg kell teremteni az új világot. Ez az építészet a hatalmat fejezi ki és ezért hozható összefüggésbe a századforduló establishment építészetével, mely szintén a nemzetközileg bevett formákat ismételte. A különbség talán csak annyi, hogy Hauszmann Alajos korában a tervezés lassabb és alaposabb volt, ami az épületeknek