XX. századi műemlékek és védelmük (A 26. Egri Nyári Egyetem előadásai 1996 Eger, 1996)

Előadások: - A Helsinki Olimpiai Stadion újjáépítése 1991-94-ben

gerendák kellettek, hogy a tartóoszlopokat összetartsák. Sajnos, ezt az utóbbi módszert választották, bár ez az eredeti folyamatos szerkezet megváltoztatását eredményezte. A Stadion, mint progresszív modern építmény sokat vesztett eredeti avantgárd eleganciájából. A korábbi magasugró most egy rokkant veterán, aki mankók segítségével áll. A vízszintes tartószerkezeteket úgy kezelték, hogy homokot fújtak a karbonizálódott felületekre és a rozsdás vasakra, és aztán a vas és öntvény rozsdaellenes védelmet kapott, amire egy új betonréteget hordtak fel. A lelátó helyreállítása különösen bonyolult munka volt. Csak a fő tribünt, melyet tető védett, és az alacsonyabb keleti lelátót, mely a felső keleti lelátó védelme alatt volt, valamint a földön lévő öntvényeket lehetett javítani anélkül, hogy teljesen újra cserélték volna őket. A felújított tribünöket és más beton építményeket végül egy vastag műanyag réteggel vonták be, hogy az új betont védjék a karbonizációtól. Ez szerintem elméleti utópia. Az eredeti stadion építmény fontos jellemzője az egyszerű anyagoknak a beton ásványszürkeségének és az egyszerű acéltámaszú padnak a hatásában rejlett. A tribünök otromba új kinézete nem egyezik az eredetivel. A belső helyiségek és terek javítása finomabb volt, különösen azután, hogy a műemlékvédelmi hivatal restaurációs szakembereinek megengedtdék, hogy résztvegyenek a döntéshozásban. A történeti leltár által nyert ismeret és a dokumentáció segített abban, hogy a munka során figyeljenek a Stadion eredeti részleteire, így egy csomó költséget spóroltak meg, pl. az eredeti ajtókat, ablakokat kijavították a csere helyett. A tornyot speciálisan védendő résznek tartották. Ez egy fehér, rendkívül elegáns és merész 72 m magas és 7,15x4,77 m nagy vasbeton szerkezet. Olyan látványosság, melyet mindenki ismer. Többször átfestették, de az utóbbi időben szintetikus festéket használtak, ami tönkretette a vakolatot. A vakolatot eltávolították, és egy új, kimondottan erre a célra kifejlesztett vakolatot használtak, az úgynevezett stadion vakolatot és azt cementes festékkel festették le. Nagyon sok terv készült, mielőtt a Műemléki Felügyelőség belépett volna a projektbe. Az északi ívnél a munka már majdnem kész volt. Az új padok és a vas támasztékaik sokban különböztek az eredetiektől. A Műemléki Felügyelőség azt követelte, hogy az építés következő fázisaiban a padokat úgy tervezek, hogy hasonlóak legyenek az eredetihez. Úgy határoztak, hogy a főtribünön a padoknak csak a fa részeit újítják meg, míg a vasrészeket homokfújták, újrafestették és újra felhasználták. Nehéz volt a munka közepén bekapcsolódni a projektbe. A műemlékvédelemmel szemben barátságtalanok voltak a megnyilvánulások. A projekt alapnézete az volt, hogy egyszerűen újjá kell építeni az egész Stadiont és modernizálni kell mindenféle respektus nélkül a régi, elrohadt részekre. Csak keveset sikerült megmenteni. A beton építmények hatalmasak és a zajos, gyors és hatalmas folyamatban az apró kis részek megóvása szükségtelen morzsának számított. Szerencsére az építész, aki az elején maga sem értette a megóvás értékét, hanem inkább egy új kinézetet képzelt el a Stadionnak (pl. hogy a lelátót a finn zászló mintájára kék-fehérre fessék) hamarosan egyetértett a megóvással. Ez alatt a csaknem három éves javítási folyamat alatt sokat tanultunk. Lehangoló volt rádöbbenni, hogy a beton szerkezetek messze nem örökéletűek, nagyon sebezhetőek, folyamatos karbantartást igényelnek és szinte lehetetlen javítani őket. Az én generációmat arra tanították, hogy higgyen a folyamatos tudományos és technikai fejlődésben és most értettem meg, hogy ez valótlan. Napjaink világa főként betonból épült. A modern házak, sztrádák és hidak és az új városközpontok, melyek modern építési technológiával készültek, törékenyek. Nagyon nagy feladat elé nézünk. Kénytelenek vagyunk ezekkel a modern