Varak és kastélyok (A 25. Egri Nyári Egyetem előadásai 1995 Eger, 1995)

Előadások: - Feld István: A magyar várak fejlődéstörténete

Mint arról Wolf Mária is bizonyára szólni fog, nem tudjuk, meddig töltötték be szerepüket a fából—földből emelt ispánsági várak, hogyan javították őket, mikorra omlottak össze annyira sáncaik, hogy rájuk kőfalat lehetett emelni. Ez utóbbi valószínűleg már a 13. századra tehető, így meg kell állapítanunk, hogy mai tudásunk szerint a 12. század a magyarországi várépítészet egyik legkevésbé ismert, legsötétebb időszaka. Vannak ugyan kutatók, kik már magánvárakat keresnek ebben az időben, úgy vélvén, hogy azok az előkelő földbirtokosok, kik a király kíséretében gyakran külföldön is megfordultak, nem csupán ún. nemzetségi kolostorokat emeltettek családjuk fényének emelésére. Mások kiterjedt határvédelmi rendszer kiépítését helyezik erre az időszakra. Biztosan azonban csak azt állíthatjuk, hogy a 12. század végén ül. Béla király kezdett hozzá — már a legkorszerűbb stílus, a francia korai gótika eredményeit is felhasználva — az esztergomi királyi rezidencia gyökeres átalakításához. A déli hegynyúlványon elbontatta a korábbi épületeket, a hegyperemre nagy tornyot emeltetett, melyhez többszintes lakótermek és egy különösen díszes kápolna csatlakozott. Ez volt a király intim tartózkodási helye, kis udvarral, melyet fal választott el a többi, egy nagy termet is magába foglaló palotától, ahová már az előkelőknek is bejárásuk lehetett. Mindebből a 16. század hadieseményei miatt csak az alsó szinteket hozhatták felszínre az 1930-as években a törmelék alól, de ezek helyreállítása máig példaértékű a magyar műemlékvédelem számára. Különös figyelmet érdemelnek a díszes kapuzatok, s elsősorban a visszaállított kápolna, melynek térkiképzése és kora-gótikus részletei egyedülállóak a magyarországi építészeti emlékanyagban. A magyar királyok jelentős hatalma feltűnt a nyugatról érkezett kortársaknak, s ez a tény abban is tükröződött, hogy az uralkodó volt a 13. század közepéig a legjelentősebb várépíttető. Az északi erdővidékeken legkésőbb ekkor megszervezett új ispánsáégok jelentős várairól szintén Alexander Ruttkay fog Önöknek beszámolni, én most még egy olyan várról emlékezem meg röviden, mely eltűnt a föld színéről: Óbudáról. A római Aquincum romjain települt város már Szent István idejében Esdztergommal és Székesfehérvárral együtt képezte az „ország közepét", azaz a királyok kedvelt tartózkodási helye volt. Szabályos alaprajzú, szinte egy kolostorhoz közelálló vára az 1220-as években épülhetett a város délnyugati sarkában, akkor, amikor Esztergom már megszűnt királyi székhely lenni s az érsek kezébe került. Korának európai mértékkel mérve is jelentős építménye lehetett, de a 16—18. században teljesen elhordták. Az eddigi ásatások főként a hatalmas északi kaputornyát és az onnan nyíló kápolnát tisztázhatták, az utóbbi a bemutatott esztergomiakkal vetekedő kapuzattal rendelkezett. Még a 13. század végén is gyakran szolgált a vár királyi székhelyként. 1241-ben addig ismeretlen támadás érte keletről a belső társadalmi problémákkal küszködő magyar királyságot — a nomád, könnyűlovas mongol seregek legyőzték a király seregét és végigpusztították az országot. Szerencsére hamar visszatértek hazájukba, de a magyar király, a szerencsésen megmenekült IV. Béla számára nem volt kétséges, hogy bármikor számíthat egy újabb invázióra. Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a korábbi ispánsági várak még a kőfallal történő erősítésük ellenére sem képesek komolyabb ellenállásra, ezért újtípusú erősségekre, az Európa nyugati felén már régóta elterjedt kisebbméretű, lehetőség szerint kőből épült várakra van szükség a támadok elleni hatásos védekezésre. Mint említettem, számos kutató számol azzal, hogy már a tatárjárás előtt, esetleg még a 12. században engedélyezte vagy legalábbis elnézte a király az előkelőknek a várépítést. Ezt ugyan a kutatás mai állásánál sok várnál éppolyan nehéz bizonyítani, mint cáfolni — források alig szólnak nem királyi várakról, a régészeti leletek pontos korhatározást ritkán engednek meg. Az azonban valószínű, hogy először a nyugati határszélen majd