Varak és kastélyok (A 25. Egri Nyári Egyetem előadásai 1995 Eger, 1995)

Előadások: - Fejérdy Tamás: Műemlékvárak Magyarországon

a második világháború előtti időszakban fejeződött be. A háború, majd az azt kényszerűen követő erőltetett ütemű újjáépítés évei alatt természetesen a várak helyreállítása nem lehetett igazán előtérben lévő feladat. A magyar műemlékvédelem azonban természetesen napirenden tartotta a műemlékállomány e különösen is sérülékeny részének a védelmét, restaurálását. Hogy ez mennyire így volt, azt az a tény jelzi, hogy különféle formációk után 1957-ben Országos Műemléki Felügyelőség néven végre meg, illetve újjáalakított műemlékvédelmi szervezet rögtön megszületése után megkezdte a várak, elsősorban is a leginkább veszélyeztetett helyzetben lévő várromok konzerválási, helyreállítási munkáit. E munkák bizonyos értelemben teljességre törekedve indultak meg, legalábbis mai szemmel nézve talán nem túlzás ez a megállapítás. Kérem, engedjék meg, hogy ezen a ponton, látszólag megszakítva mondandómat, néhány mondatot mondjak arról a személyről, aki, sajnos, most már nem lehet itt közöttünk, bár kétségtelen, hogy egymaga többet tudott a várakról és többet tett a várainkért, mint bármelyikünk. Nélküle sajnálatosan hiányos tud csak lenni ez a várakról szóló előadássorozat is. Nyilván sokan tudják már, hogy Dr. Gerő László építészről beszélek, aki aktív restaurátor építészként, tanárként és szakíróként egyaránt sokunkat tanított, illetve vezetett be a műemlékvédelem rejtelmeibe, s különösen igaz ez a várak vonatkozásában. A budai vár középkori maradványainak a második világháború pusztításai utáni napvilágra kerülése igen komoly restaurátori feladatot jelentett. E maradványoknak nagy bátorsággal, és mégnagyobb tudással, szakmai felkészültséggel elvégzett helyreállítása szintén Gerő László nevéhez fűződik. Nem utolsósorban az erre a nagy munkára való felkészüléssel összefüggésben születtek meg alapvető jelentőségű könyvei a várépítészetről, annak fejlődéséről, és, természetesen, a magyarországi várakról. A magyarországi várak, s főleg várromok helyreállításának bízvást mondható eddigi „aranykora", az 1950-es évek végétől az 1970-es évek végéig, az 1980-as évek elejéig tartott. Az ebben az időszakban végzett helyreállítások többségében közvetlenül vagy közvetve résztvett Gerő tanár úr. „Várépítészetünk" címmel 1975-ben megjelent könyve valójában ezen korszak munkáiról számol be, elsősorban a tudományos-régészeti kutatás eredményeinek tükrében, de azért meg nem feledkezve a helyreállítások elveinek és gyakorlatának összefoglalásáról. Látható, hogy valójában szó sincs kitérőről: Gerő László műemlékvédelmi életműve ugyan nem szűkíthető le a várak problémakörére, de nélküle ez a jelentős korszak bizony nem tárgyalható. Érdemes azonban kissé részletesebben is elemezni azokat a tényezőket, amelyek ebben a szintén nem a gazdagságáról híres történelmi periódusban lehetővé tették a várak, várromok csaknem programszerű helyreállítását. Előre is elnézést kérek, azért, hogy az itt következő megállapításaim egy részét most még inkább csak hipotézisként, mintsem bizonyított tényként tudom előadni: a korszak még meglehetősen közel van hozzánk, és a részletes feldolgozása bizony még sok munkát igényel. Tehát: a műemlékvédelem e korszakában még kétségtelenül kimutatható a középkori eredetű emlékek prioritása. A korszakból főleg egyházi emlékek, illetve romjaik — és várak, illetve romjaik maradtak fenn. Természetesen a városok középkori eredetű lakóházai is „napirenden" voltak, vagyis inkább csak lettek volna, hiszen ilyen — a töredékeken kívül — sajnos nemigen maradt fenn. A műemlékhelyreállítások között mindig is sok volt, s ma is az, az egyházi műemlék. Gondolom, ezek túlsúlyának kiegyensúlyozására is jól jött a világi építészetből a viharos történelmi múltat dokumentáló várak, várromok előtérbe helyezése. Egészen biztosan szerepet játszott a várakkal való foglalkozás hangsúlyos kezelésében a kornak az a kategorizálása, amely különbséget tett élő és holt műemlék között. A várak, s főleg