A történeti varosok védelme és kartája (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1992 Eger, 1992)

Román András: Új építészet a történeti városokban

idegenkedem a történeti együttesben megjelent posztmodern épületektől, ha azok önmagukban jó alkotások. Figyelemre méltó, hogy a karta idézett pontja, amellyel kapcsolatosan elemzésemet folytatom, nem csak új épület létesítésére mondja ki az idézett elvet, hanem meglévő épület átalakítására is. Helyesen teszi. A régi és új esztétikai viszonyában voltaképpen mindegy, hogy mekkora egységen belül kell egy új részletet létrehozni. Minőségüeg azonos történeti együttesben egy foghíj vagy lebontott ház helyébe új épületet emelni, vagy pedig egy műemléken a restaurálás során egy nem teljes építészeti részletet kiegészíteni. Mindkét esetben arról van szó, hogy az elpusztult elemet újjal pótoljuk. Ebben a vonatkozásban az arányok kérdésének van nagy jelentősége. Közismert esztétikai szabály, hogy eltérő stílusirányzatok akkor férnek meg egymással, ha mennyiségük nem egyforma. Egy modern enteriőrben egy szép régi kép vagy bútor gazdagító elem. Ha azonban szobán belül kb. azonos a régi korszakokból maradt bútorok mennyisége az újakéval, akkor az enteriőr zavarossá, bizonytalanná válik. Ugyanez igaz az építészeti elemekre is. Egy modern épületet gazdagít, ha abba a korábban ott álló ház egyes darabjait beépítik. Éppen a műemlék megjelenését gazdagíthatja jól megválasztott és ízléses modern elemek beépítése. A lényeg az, hogy mindkét esetben ízléses legyen az építészeti megoldás, és hogy vagy a régi, vagy az új mennyiségileg domináljon. Ez nem csak a részletek kiegészítésére vonatkozik,^ hanem műemlékek teljes kiegészítésére is, ami funkcionális okokból szokott szükségessé válni. Éppen így a műemlékek új toldalékaira is. Ez az aránykérdés azonban nem csak esztétikai okból fontos, hanem azért is, mert — különösen városi történeti együttes esetén — az új elemek elburjánzása a régi hitelességét is veszélyeztetheti. Ezért is nagyon meg kell gondolni történeti városban minden bontást, mert a helyére kerülő épület egy-egy elemmel csökkenti a miliő történetiségét. Ha ez a folyamat nem áll meg, akkor azzal fenyeget, hogy a jelleg átbillen a történetiből az újba. Sajnos üyen tendenciával számos történeti városban találkozni, így Egerben is. Hölgyeim és uraim! Mindezek konklúziójaként az állapítható meg, hogy a Történeti városok nemzetközi kartája a régi és új esztétikai viszonyában nem hozott forradalmi új tanokat, csak újólag fogalmazta meg mindazt, ami a műemlékvédelem elméletében és gyakorlatában már ismeretes volt. A megoldás itt se lehet más, mint az, ha a helyes építészeti—műemléki elveket hozzáértéssel, invencióval és ízléssel valósítják meg. Éppen ezért legyen szabad előadásomat azon szavak idézésével zárnom, amivel Horler Miklós is befejezte referátumát az 1972-es budapesti kollokviumon: ,,Az építészet eszköz az ember kezében a világ, a természet, az emberi környezet alakítására és önmaga kifejezésére. Ez az eszköz csaknem egyidős az emberiséggel és ezzel az eszközzel alakította évezredeken keresztül azokat a történelmi kereteket, amelyeket a mi korunk társadalma örökölt. Ez az eszköz, ha elveszti felette uralmát, szembefordulhat vele és tönkreteheti azokat az értékeket, amelyeket elődei alkottak és örökül hagytak. De ugyanakkor ez az egyedüli eszköz, amellyel biztosítja, hogy azok fennmaradjanak és az Élet folyamatába tudatosan beépülő, annak történelmileg mindig változó kereteibe feloldódó, azzal továbbélő és azt nemzedékről-nemzedékre tovább gazdagító elemeivé váljanak."