A történeti varosok védelme és kartája (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1992 Eger, 1992)

Román András: Új építészet a történeti városokban

előadás megtartását, pedig a mai napig ő ennek a kérdésnek a legavatottabb szakértője. Magam is úgy állítottam össze jelenlegi előadásomat, hogy részben az ő 1972-es referátumára támaszkodtam, másrészt arra a határozatra, amit a Hl. Közgyűlés kollokviuma ebben a témában hozott. Mindmáig nincs ennél átfogóbb dokumentum a régi és új együttélésének elméleti kérdésében. Üyen előzmények után nem véletlen, hogy a Történeti városok nemzetközi kartája szintén foglalkozik a kérdéssel. Baj lenne, ha nem így tenné, hiszen a városokra fokozottan igaz Dehio idézett tanítása, hogy ti. építészeti alkotásokat nem lehet elszigetelni, azok nem múzeumi tárgyak. Ez fokozottan így van a városok esetében. Az a város, amelyik nem fejlődik, ahol a múlt a maga változatlanságában merevedik meg, az beteg. Az élő és egészséges város mindig változik, csak nem mindegy, hogy hogyan. Erre a ,,hogyan?'

L

ra hivatott választ adni a Történeti városok nemzetközi kartája, többek között az új építkezés vonatkozásában is. A karta 10. pontja foglalkozik ezzel a következők szerint: ,,Ha épületek átalakítása vagy újak építése válik szükségessé, minden új elem tartsa tiszteletben a meglévő térbeli rendszert, annak arányait és léptékét, az ott álló épületek minőségét és értékeit. A kortársi elemek — ha nem zavarják az együttesek harmóniáját — hozzájárulhatnak annak gazdagításához." Mielőtt megkísérelném a fentiek elemzését, azt tartom célszerűnek, hogy idézem az 1972-es határozat legfontosabb pontjait is, hiszen azok lényegében ugyanazt mondják, mint a karta, vagy legalábbis nincsenek vele ellentétben. Másrészt ez a húsz éves határozat természetesen részletesebben fejti ki a követendő irányelveket, mint a karta rövid tanítása. Az ICOMOS Hl. Közgyűlésének kollokviuma tehát a következőket rögzítette: ,,1. Mai építészetünk alkotásait csak úgy és csak olyan mértékben lehet elhelyezni, ahogyan azt a városfejlesztési terv és a már meglévő adott környezet indokolja és ahogy azt saját fejlődésébe be tudja iktatni. 2. Ez a mai építészet használja fel a mai anyagokat és technológiákat, így szerencsésen illeszkedhet a régi keretek közé anélkül, hogy sértené azok szerkezeti, illetőleg esztétikai értékét: Vegye figyelembe többek között a tömegek, a méretek, az arányok és a megfelelő szép aspektus szempontjait. 3. A történelmi értékű épületek és együttesek hitelességét alapkövetelménynek kell tekinteni. El kell kerülni mindenféle hamisítást, ami csak lerontaná művészi és történeti értéküket. 4. Az együttesek és műemlékek új funkciójú életre keltése csak akkor megengedett, ha az nem sérti sem azok szerkezetét, sem pedig teljességét." A határozatnak véleményem szerint két lényege van: az egyik szerint történeti együttesben éppenúgy csak a kortárs építészet nyelvén szabad megszólalni, mint bárhol máshol. Tágabban értelmezve ez azt jelenti, hogy a történeti környezet nem kíván mást az építésztől, mint bármilyen más környezet, nem kényszeríti rá a saját specifikumait. Történeti környezetben éppen úgy mai, aktuális építészetet kell produkálni, mint ott, ahol a szomszédok is maiak. Hajói belegondolunk, ez a feltétel nem újkeletű. A történelem során soha nem fordult elő, hogy az új épület a régi kedvéért meghazudtolta volna önmagát. A gótikától a szecesszióig minden stílus önmagát produkálta történeti környezetben, legfeljebb a historizmus volt az, ami válogatott a stílusok között, dehát ennek éppen ez volt a lényege. Az, hogy ezt az elvet a XX. század építészetére ilyen határozottan ki kellett mondani, annak az volt az oka, hogy a történeti stílusokkal ellentétben a modern építészet nem folyamatossággal kapcsolódik elődeikhez, hanem szerkezeteiből és szerkezeti rendszeréből eredően minőségüeg más. A történeti együttesekben a gótika jól megfér a románkorral, a barokk vagy a klasszicizmus az összes korábbi korszak emlékével, minőségi különbséget csak a XX. század építészete hozott. Ez az oka annak, hogy a modern építészetre ki kel-