A történeti varosok védelme és kartája (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1992 Eger, 1992)

Román András: A történeti városok kartájának története és tanítása

ROMÁN ANDRÁS: A TÖRTÉNETI VÁROSOK NEMZETKÖZI KARTÁJÁNAK TÖRTÉNETE ÉS TANÍTÁSA Mint ismeretes, több mint négy évi kemény előkészítő munkálatok után 1987. október 10-én az ICOMOS VH1. közgyűlése Washingtonban elfogadta a Történeti városok nemzetközi kartáját. Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy a Kongresszuson én terjeszthettem be a Kartát, amit a jelenlevők közfelkiáltással fogadtak el. Mi ez a Karta, mit tartalmaz és miért volt rá szükség? A jobb megértéshez legalább 1964-ig vissza kell nyúlnunk, a Velencei Kartáig. A műemlékvédelemnek ez a mára klasszikussá vált alapokmánya volt az első olyan nemzetközi határozat, amely gyökeresen szakított a múlt azon műemléki felfogásával, ami csak az egyedi műemlékekkel törődött, az együttesekkel, az összefüggő területekkel nem. Jól tudjuk, hogy ez az egykori szemlélet a műemlékvédelemmel együtt a XIX. században alakult ki, de a XX. század első felében is uralkodó maradt. A második világháború szörnyű pusztításai irányították először a figyelmet a városokra, az együttesekre, feltéve a kérdést: csak a katedrálisokat kell-e helyreállítani vagy egész városrészeket? Az emberiség szerencséje, hogy a szakemberek rájöttek (vagy talán a népek jöttek rá s a szakembeek magukévá tették a társadalom követelését), hogy a kulturális identitás kifejezéséhez nem elégségesek a kiemelkedő értékek, a mindennapok szerény emlékei is hozzátartoznak ahhoz. Az emberek nem fogadták el lakhelyük gyökeres átépítésének tervét, nemcsak imádkozni akartak ott, ahol régen, hanem lakni is. S legfőképpen látni mindazt, amihez generációkon át hozzászoktak: igényelték, követelték városuk régi képét. A háború utáni új építésnek így szerencsére nem modellje, csak egyik lehetséges változata lett Drezda, ahol a kiemelkedően fontos műemlékeken, elsősorban a Zwingeren kívül mindent eltakarítottak az új kedvéért ahelyett, hogy helyreállították volna a sérült, de mégis helyreállítható műemlékeket. A népek helyreállították, ismét lakhatóvá tették és a napi igényekhez igazították St. Malot éppúgy, mint Leningrádot, vagy itthon a budai várnegyedet. Ebből a szempontból teljesem meg kell érteni a lengyeleket, és meghatottan kell kalapot emelni lelkesedésük előtt, akik abban se engedtek a fasizmusnak, hogy az nyomtalanul tüntesse el fővárosukat. Az 50-es, 60-as évekre sok országban kezdtek egyre inkább az együttesekkel foglalkozni, olyanokban is, ahol a háborús károk kisebbek voltak. 1963-ban napvilágot látott a franciák híres Lex Malraux-ja, a történeti városok rehabilitációjának napjainkig legjobb, leghatékonyabb törvénye. Ilyen előzmények után gyűltek össze 1964 júniusában Velencében a vüág műemléki szakemberei, hogy egyrészt létrehozzák nemzetközi szervezetüket, az ICOMOS-t, másrészt egy okmányban foglalják össze: mit értenek a műemlék fogalmán, mit kell egy műemlékkel csinálni és hogyan tilos hozzányúlni, hogy a népek és az emberiség történeti öröksége sorsa kedvezően alakuljon, hogy ne pusztítsa el azt a nemtörődés és a hozzá nem értés. A Velencei Karta két helyen is foglalkozik a történeti együttesekkel. Először a műemlék fogalmának meghatározásakor, ahol ezt mondja:, ,A műemlék fogalmán olyan önálló építészeti alkotásokat és városi vagy falusi együtteseket értünk, amelyek valamely sajátos kultúrának, jelentős fejlődésnek vagy történelmi esemény-