Műemléki belső terek (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1991 Eger, 1991)

John Knight: Macintosh és kora – brit lakásbelsők a századfordulón

sikeres formát, ahhoz szilárdan ragaszkodott, s a három építész közül valószínűleg ó állt legközelebb a William Morris-i eszményhez. Ami Mackay Hugh Baillie Scottot illeti, 56 éves pályafutása során bámulatos teljesítményt produkált, de ma már alig emlékeznek épületeire, ha emlékeznek egyáltalán. Pályafutásának korai évei fölülmúlják Mackintoshétbár az indulásnál nem volt olyan kiváló mentora, mint Fra Newbery. Akárcsak Mackintoshra, az ő enteriőrtervező munkájára is hatott Voysey, főleg középkori stílusjegyekkel. Mackintosh is és ő is részt vettek a „Ház egy művészetkedvelő számára" elnevezésű versenyen, amelyet a „Zeitschrift für Innendekoration" című magazin hirdetett meg 1901-ben. Baillie Scott közel állt a győzelemhez - második díjjal jutalmazták -, alig leplezett tény volt, hogy a bírálók Mackintosh tervét részesítették előnyben, amely azonban nem volt befejezve. Ezt megelőzően (1897ben) Scott megbízást kapott Hessen nagyhercegétől, hogy bútorozzon be két szobát a darmstadti hercegi palotában. Azt mondják, hogy munkája jelentős hatással volt Behrenre, aki, mint bizonyára tudják, tagja volt annak az ünnepelt darmstadti Művészkolóniának, amelyet a herceg alapított 1907 után tehetsége drámai hanyatlásnak indult, s pályafutása második felében kiábrándító módon visszatért a Tudor ésGyörgy-kori tervezési stílus utánzásához. 12 éven át nem kapott munkát. Véleményem szerint enteriőrjeiből hiányzik a részleteknek az a finomsága és az anyagnak az a fajta integrációja, amely Mackintoshra jellemző, ugyanakkor az épületkülsők megjelenési formája túlságosan nehézkes, azt az időszakot kivéve, amikor annyira utánozta Voysey-t, hogy terveik megkülönböztethetetlenek. Úgy vélem, hogy sok szempontból a legjobb épületkülsője - és ez a tény nem nélkülözi az iróniát - az egyetlen skóciai építménye, a Fehér Nyaraló, amely két évvel Mackintosh Hegyi Háza után épült, és egyértelműen nagyhatású. Amíg az angol műkritikusok Voysey-t és Baillie Scottot támogatták, ugyanakkor sajnos a skót alkotásokat nem sokra becsülték. Olyan magatartás volt ez, melyet Herman Muthesius határozottan elutasított meglehetősen ironikus dmű művében, a „Das Englische Haus"-ban (1905), melyben méltatja az angol építészetet, de külön fejezetet szentel Mackintosh dicsőítésének. Mint tudják, Muthesius egyfajta építésztehetség-felderítő volt a német kormány számára, és megyfigyelte, hogy „amint 15 évvel korábban Angliának nem sikerült megértenie az új festészeti mozgalma t és figyelemre se méltatta azt, most is egyfajta negatív hozzáállás figyelhető meg a skót építészeti és díszítő művészetekhez." A „Stúdió" magazin fáradhatatlan szerkesztője, Gleeson White volt az, aki Mackintosh és kortársai munkáit támogatta és külföldön kiadta. Ezek Bécsben találtak a legnagyobb visszhangra; 1900-ban meg is hívták oda Mackintoshékat, s találkoztak Hoffmannal, Olbrichhal és a szecesszionista mozgalom más úttörőivel, pl. Kolo Moserrel és a festő Klimttel. Sajnos most nincs időnk arra, hogy részletezzük a hatást, amelyet Mackintosh tett Hoffmannra és viszont Érjük be annak megállapításával, hogy ez a hatás szimbiotikusnak, vagayis kölcsönösnek tűnik. Hoffmann később nem tagadta, hogy ismerte Mackintosh munkásságát, de saját fejlődésében hamarosan túlnőtt rajta. Idevonatkozóan érdemes megjegyezni, hogy bécsi útja után Mackintosh munkáit szinte kizárólag az egyenes vonalak geometriája jellemezte, ahogyan korábban Hoffmannét. Ezt pontosan nyomon követhetjük a teázók alakulásában. Bécs után a teázók stilizált díszítése sokkal kevésbé organikus és sokkal egyszerűbb és formálisabb lett A következő állomás a Modern Díszítőművészetek Nemzetközi Kiállítása volt Torinóban 1902ben, s ugyanebben az évben Budapest is szerette volna bemutatni Mackintosht, aki azonban valami okból az állandó hívás ellenére nem jelent meg. 1982-ben, amikor legutóbb itt jártam, sikerült megtudnom egyet s mást erről a meg-nem-történt eseményről a Budapesti Központi Könyvtárban, s úgy vélem, érdemes erre egy kicsit kitérni, mivel érzésem szerint -ahogy mi Skóciában mondjuk - „ki