A barokk kor műemlékei (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1990 Eger, 1990)

Gilyén Nándor: A barokk stílus a magyar népi építészetben

is megfelelő díszítésével. De ellentétben áll talán a református egyház szigorú puritánságával is, amelyet azonban ebben az esetben legyőzött a népivé vált barokk pompája. A történeti stílusok népi építészetre gyakorolt hatásának vizsgálatánál tisztán kell látnunk, hogy a korrábbi gazdasági lehetőségek korlátai ellenére is számolni kell ösztönös esztétikai igénnyel, amely évszázadok során énekeket termelt és halmozott föl, és amely az utóbbi évszázadokban megjelenő tudatos törekvésekkel csak tovább gazdagodott. A funkciónak és az anyagi lehetőségeknek megfelelő alakítás, a rendelkezésre álló anyagok, az ismert szerkezetek ésszerű, az adott kor szakmai színvonalának megfelelő felhasználása, az ismert építési eljárásoknak, technológiáknak megfelelő szakszerű, gondos kivitelezés ugyanis tudatos esztétikai igény nélkül is megteremti a funkció, anyag, szerkezet és forma egységét, az építészeti alkotás esztétikai értékének alapjai Ehhez a történeti stílusok elemeinek átvétele, egyes kiemelkedő esetekben szerves adaptációja csak többletet ad - ha bármilyen értékeset is -, de még pusztán esztétikai értelemben sem jelenti a népi építészet lényegét. Tény, hogy mind a szerkezetek, mind a formák - akár a szerkezettel összefüggőek, mint pl. a tornácok esetében, akár függetlenek, mint a vakolatdíszeknél - a külső, városi és kúriális hatások következtében is változtak, fejlődtek. Ennek nyomán új közösségi hagyomány alakult ki, amely már igényelte is a megismert formákat, de nem idegenkedett a kismértékű, az összképből nem kirívó változtatásoktól sem, ha azok saját esztétikai igényének megfeleltek. A XVIII. századtól a viszonylagos létbiztonság, a létminimumot meghaladó anyagi lehetőségek nyomán különösen a kisnemesség, a kiváltságos állapotú szabad parasztság és a módosabb jobbágság körében egyre fokozódó mértékben jelentkezik a tudatos szépre törekvés is. Ezeknek a igényeknek a valóra váltását a fejlődő munkamegosztás, a specializálódott falusi mesterek telték lehetővé. A viszonylag lassú változás lehetőséget adott a külső hatások adaptálására, közösségi keretekbe illesztésére. így olyan harmonikus, sajátos népi jellegű építészet alakulhatott ki, amelynek jellegzetességeit például a funkcionális eredetű, de a szerkezetekben kétségtelen esztétikai igénnyel megfogalmazott tornácokon tanulmányozhatjuk. A szerkezettől független díszítéseknek két alapvető rétegét kell megkülönböztetnünk. Az egyik, elsősorban a fafaragásokhoz kapcsolódó motívumkincs igen régi, már az őskorban is megtalálható, később pedig középkori elemekkel gazdagodott. A népi alkotások faszerkezetcin korán megjelenő díszítések a tudatos esztétikai igény első megnyilvánulásai. A másik réteg, a városi és kúriális építészetből többé-kevésbé szervcsen átvett díszítőelemek már a falusi mesterek működésének jelei. Ezek elsősorban a vakolatdíszckcn láthatóak, de hatásuk kimutatható a faszerkezeteken is. Az ilyen díszítések azonban sokszor az épülethez szervetlenül kapcsolódó applikációk, amelyek esztétikai értéke elsősorban az átformált, néha meg sem értett motívumok naiv alkalmazásában, a mintaképektől elütő komponálásában rejlik. A példaképek - templomok, kastélyok, polgárházak - tehát a XVIII. században már megvoltak, a készség is az új stílus befogadására, de még jó néhány évtizedig hiányoztak a társadalmi és gazdasági lehetőségek, hogy a népies barokk építészet általánosan elterjedjen. Bakó Ferenc kutatásaiból tudjuk, hogy például a magyar barokk egyik központjának, Egernek környékén a XVIII. század derekán még a favázas, ágasfás-szelemenes szerkezet volt általános, és éppen a földesúr - a püspökség - igyekezett ezt a gyakorlatot az erdők kímélése érdekében megszüntetni. (Bakó Ferenc: Népi építkezés Eger környékén a XVIII. század derekán - az Egri Múzeum Évkönyve, 1969. 257-309.) Az ilyen házakat pedig nem kőművesek építették, akiknek működéséhez a barokk stílus elterjedése köthető. Elvileg természetesen lehetséges az ilyen házakon a barokk díszítőelemeket alkalmazó fafaragás, de ennek tömegesebb alkalmazásáról nem tudunk. (A néhány megmaradt XVIII. századi vagy még régebbi díszített mestergerenda és nyugat-dunántúli faorom inkább a reneszánsz, sőt a középkori stílusok továbbélését mutatja.) De ha a jómódú jobbágy szívesen épített is volna magának barokk stíluselemekkel díszített házat, ezt a szokásjog, néha a tételes földesúri rendelkezés is tiltotta. Ezért jelentek meg először az ilyen házak a kisvárosok, mezővárosok polgárainak, a lényegében paraszti sorban élő kisnemeseknek és a parasztság kiváltságos rétegcinek (jászok, kunok) építkezéseinél. Vargha László kutatásainak köszönhetően ismerjük a népi építészet emlékének tekinthető egyik legrégibb, az 1770-es években épült késő barokk - sajnos a második világháborúban elpusztult - lakóházat, amelyet utóbb már magtárnak használtak (Dr. Vargha László: Késő barokk parasztház Karcagon. Építőipari Műszaki Egyetem Tudományos Közleményei 1955.1/6, 31-46). A kunok és a jászok 1745-ben tudták kiváltani magukat a század elején törvénytelenül rájuk erőszakolt jobbágyságból, és a hetvenes évekre jutott módosabb rétegük abba a helyzetbe, hogy hasonló, a kor színvonalához képest luxusnak számító építkezésbe kezdjen. Az alaprajzi elrendezés azonban ennél is, akárcsak a későbbi emlékeknél, a hagyományos megoldáshoz igazodik, és ehhez csupán mint díszítés járul a késő barokk vonalvezetésű íves oromfal. Meglepő és nem jellemző, hogy stíluskésésről ebben az esetben nem is beszélhetünk,