A barokk kor műemlékei (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1990 Eger, 1990)

Galavics Géza: Barokk művészet Magyarországon

megismertettek a képzőművészet lehetőségeivel. S nemcsak a teóriák szintjén, hanem a gyakorlatban is megtapasztalhatták, hogy a művészetek az utilitas, a hasznosság mércéjével is mérhetők, s hogy az ellenreformáció Magyarország török problematikájáról kialakított koncepcióját képes a képzőművészet tartományába is áttenni és megjeleníteni. (Példa rá Erdődy György tézisillusztrációja (1633), vagy a győri jezsuita templom mcllékoltárképc (1642).) A századközép világi funkciójú, török témájú műalkotásainak megrendelői az ellenreformáció felfelé ívelő szakaszában találtak rá a barokk művészet heroikus vállalkozások megjelenítésére különösen alkalmas kifejezési rendszerére. S hogy élni is tudtak vele, ahhoz a barokk udvari kultúra biztosított számukra keretet. Ám hogy a kedvező lehetőségekből végülis műalkotás szülessék, ahhoz a magyar főnemcsségnek, e műalkotások mecénásának igen erős, a válsághelyzet által kényszerített politikai aktivitása kellett. Ugyanis az országát védő, hazája sorsát felelősséggel képviselő magyar főnemes ezen keresztül tudott tökéletesen azonosulni a tőle elvárt társadalmi szereppel. Ez a megkötő azonosulás adta számára azután a hallatlan erős önbizalmat, s az önazonosság igen erős érzelmi töltését is, s ebből nőttek ki az 1650-es, 60-as évek képzőművészeti alkotásai. Noha mecénásaik mind katolikusok voltak, ez a művészet nem katolikus művészet, képi rendszerében sem az. Azt azonban jelzi, hogy amikor a magyar nemesi társadalom egy vezető rétege az ellenreformációhoz csatlakozott, akkor ezen keresztül egy olyan eleven művészeti gyakorlat részesévé is lett, amely számára eltérően a reformációtól - azt is biztosította, hogy személyes vágyait, osztályának, nemzetének törekvéseit képzőművészeti alkotással is megjelenítse. Ezek a művek végül is történeti, társadalmi, szociálpszichológiai és művészeti struktúrát érintő körülmények szerencsés konstellációjából nőttek ki, s mihelyt ez a rendszer megbomlott, nem működött úgy többé, mint azelőtt. Ugyanis az a politikai akarat, amely 1650-1660 táján a kiutat olyan törökellenes európai összefogásban látta, amelyben a bécsi udvarnak meghatározó szerepel szánt, az, az 1664-cs vasvári béke után - látva, hogy Bécsre nem számíthat - a megoldást az udvar ellenében a Wesselényi-összeesküvés keretei közt kereste. Ám a felfedett szervezkedést kíméletlen megtorlás követte, amely nemcsak a kivégzetteket érintette, hanem valahol az egész magyar nemesi társadalmat is. Válsághelyzet volt ez is, akként élte meg a kor magyarországi társadalma is. Művészeti választ azonban ez a válságélmény nem hozott létre, mivel az a körülmény, hogy a nemesség politikai biztonságát és kezdeményezőkepcsségét is elvesztette, kihatott az addigi képzőművészeti gyakorlatra is. Az 1650-60-as években készült s a török elleni harc vágyától életre hívott nemzeti problematikájú műalkotásoknál szinte nincs folytatása, pedig néhány évtized múlva megvalósult az a program, amelyet a századközép műalkotásai sugalltak: kiűzték a törököt Magyarország területéről. A politikai változások már a Wesselényi-összeesküvés után megosztották a magyar nemességet s ez a megosztottság a Thököly felkelés és a Rákóczi szabadságharc alatt is fennmaradt. S amikor ez az állapot, már a szatmári béke után, megszűnt, a magyar nemességnek jóidéig nem voltak olyan kollektíven vállalt céljai, amelyeket a Habsburg abszolutizmus ellenében akár a politikum szintjén megfogalmaztak volna. Politikai programmal az 1764-es országgyűlés után majd csak az 1780-as évek végén lépnek fel, amikor a hagyományos rendiség képviselői éppúgy, mint a felvilágosult rendiség tagjai, egyaránt szembe fordulnak II. József uralkodási rendszerével. Politikai mozgalmuk kísérőjeként feltűnik ugyan a képzőművészet is, ám sokkal szerényebb formában, mivel már messze nem igénylik tőle azt a totalitást, tehát egy egész életprogram megjelenítését, mint a XVII. században. Még leginkább a felvilágosult rendiség felfogásához közelálló lap, a Bécsben megjelenő, „Hadi és más Ncmzeü történetek" közvetített metszctillusztrációin keresztül politikai gondolatot. Ám ők is jobbára csak a nemzeti szabadság külsődleges jelképeit, a díszes magyar nemzeti viseletet, a korona fogadására alakult nemesi bandériumokat s a koronázási jelvényeket népszerűsítették. A képzőművészet számukra is inkább csak a politikai mozgalom egyszerű szolgálója maradt. Aki formát is és fórumot is talált, hogy a körülötte dúló válságot s a válságra adott válaszait képzőművészeti alkotásokba transzponálja, az a katolikus egyház volt. Válsághelyzetet számára mindenekelőtt a felvilágosodás eszméinek terjedése, s különösen a felvilágosult abszolutizmus egyházpolitikája teremtett, amely az állam érdekeit az egyházi érdekek elé helyezte s intézkedéseivel a katolikus egyház igen nagy befolyását fokozatosan visszaszorította. Mindezt az egyház erős kihívásként élte meg, amely soraiban hol elbizonytalanodást, hol konfrontációt eredményezett, s válaszai a teljes tagadástól a felvilágosodás részelemeinek integrálásáig terjedtek. Harcában fontos szerepet szánt a képzőművészetnek is. S mert annak kifejezési lehetőségeit kitűnően ismerte, s mert a művészekkel és a közönséggel való kapcsolat évszázadok óta jól kitaposott, bevált útján járhatott, válaszolni is tudott a képzőművészet nyelvén a kor kihívására. A katolikus egyházon belül a meghatározó többség egyértelműen a magyar társadalomban elfoglalt hagyományos pozícióját védte, s szövetségeseit is a felvilágosult abszolutizmussal szemben álló legerősebb táborban, a rendi nemesi ellenállás táborában kereste. Ezt jelzi nagyon világosan a laicizálódó egyházi értelmi-