A műemlékvédelem és társtudományai (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1989 Eger, 1989)

Barabás Jenő: A néprajz szerepe a műemlékvédelemben

valamilyen korszakot, funkciót, elvben minden részletében, építőanyagában, technikájában, alaprajzában, tetőformájában, díszítésében, belső építményeiben. Mivel egy-egy építmény 100-200 évente vagy még hosszabb idő alatt szükség szerint javításra szorul, alig-alig van alakítás, módosítás nélküli épület, gondolva most csak a jelentősebb, meghatározóbb változásokra. A rekonstrukció a népi építészetben is ugyanolyan kényes, veszélyes, de gyakran elkerülhetetlen lépés, mint kastélyok, kúriák, templomok esetében. A köznép lakóházaiban különösen a tüzelőberendezés változékony, főleg a XIX. sz. végétől. Egy időben a néprajzi kutatás erőteljesen tüzhelycentrikus volt, szinte csak ezt tekintette típusmeghatározó erejűnek. Kétségtelen, hogy a falusi házakban sokkal változatosabb tüzelőberendezésekkel találkozunk, mint a városokban, s a kisméretű építményekben a füstelvezetés módja vagy a tüzelő jellege meghatározóbb, mint a palotákban, ahol a középkor végéig legtöbb helyiség fűthetetlen volt. Azt tudjuk, hogy a magyar parasztház hozzáépítéssel növekedett. Az eredetileg egyhelyiséges lakrész mellé a XIII-XIV. századtól még egy újabbat építettek, előbb egyet, majd kettőt, s csak viszonylag ritkábban s csak egyes vidékeken emelkedett ez a szám egy tető alatt három fölé. Az őssejt mindig tűzhelyes volt, nálunk mindig kemencével. A tűz körül zajlott az élet, hisz ez melegített, a főzés vagy sütés tette fogyaszthatóvá az ételeket, a sok évezredes tűz körüli élet gyakorlata befolyásolta még a ház építését is, így érthető, hogy a tüzelőberendezés változatainak olyan típusmeghatározó szerepet tulajdonított a néprajzi kutatás. Mindezt nem tagadva a mai kutatás sokoldalúbban mérlegel, jobban figyelembe veszi az alaprajz, építőanyag, tetőszerkezet stb. meghatározó szerepét. A műemléki célú kutatásokban, ahol az építési idő meghatározásának kiemelkedő jelentősége van, a tüzelésforma mellett ugyanúgy datáló szerepe lehet a fal- és födémszerkezetnek, a fedőanyagnak, egyes díszítményeknek és még sok más részletnek. A néprajz szerepe a műemlékvédelemben minden bizonnyal a megőrzendő épületek felkutatásában a legkiemelkedőbb. Igaz, hogy Magyarország egy millió körül mozgó falusi lakóházainak nagyobb része ilyen szempontból nem jöhet tekintetbe, de így is százezres nagyságrendű épületállományt kellett átfésülni s ezek tekintélyes részét tüzetesebben is megvizsgálni. A mennyiségből fakadó gondok s a fenntartás, hasznosítás nehézségei a népi műemlékek védelme kapcsán jól ismertek, és ez a körülmény már a felderítés munkáját is befolyásolta. Az a néprajzkutató, aki csak elméleti, eszmei célú vizsgálatot végez, könnyebb helyzetben van, mint aki gyakorlati szempontokra is ügyelni akar, s ezért a válogatásnál szigorúbb szelekcióra kényszerül. Éppen ezért talán célszerű, ha a felderítés munkáját függetlenítjük a gyakorlati védelmi tevékenységtől, s mindazt számba vesszük, ami érték, amire figyelni kívánatos. Lényegében ez az egyik feladat, amit a néprajzi kutatás magára vállalt. A másik feladat az így összegyűlt anyag elemzése, ami csak látszólag tisztán elméleti tevékenység. Valójában ebben a munkafázisban lehet eljutni olyan általánosítható feltételek, szabályszerűségek, összefüggésrendszerek felismeréséhez, amelyek kifejezik az értékek lényegét, s ezzel irányt szabnak a gyakorlati tevékenységnek. Mindez azonban olyan folyamatos tevékenység, amelynek során a munka két ága kölcsönhatásban van egymással. A konkrét új felfedezések megváltoztathatják az irányt szabó elveket, s fordítva is lehetséges: elméleti megfontolások módosíthatják a válogatás szempontjait, ráterelhetik a figyelmet olyan részletekre, amelyeket korábban mellőztünk. Talán már az eddig mondottak is igazolják azt, hogy a népi műemlékek felkutatása nemcsak technikailag, hanem tudományos szempontból sem egyszerű. Ehhez még hozzá kell számítani azt is, hogy ritkán adódik teljesen probléma nélküli épület, amely az idők folyamán nem esett volna át valamilyen átalakításon, s ennek következtében teljességében nem, hanem csak bizonyos százalékig tudja kielégíteni a korábban említett műemléki igényeket. De meddig mehetünk el az engedményekben, a változtatások milyen mértéke és jellege zárja ki az épületet a műemlék kategóriájából? Ugy gondolom, e tekintetben abszolút mérce nincs, a megítélés országonként, koronként, sőt tájanként eltérő, s ezt nem is szabad helyteleníteni. Ugy látom, a néprajz e tekintetben idehaza és külföldön is szigorúbb, mint az építészet. Ez érthető, egyrészt a felderítés további lehetőségeinek eltérése következtében, másrészt a funkcionális és esztétikai értékelés különböző súlya miatt. Egy klasszicista stílusban épült kúria feltehetően teljes belső modernizálása esetén műemlék marad. A néprajzos viszont aligha fogad el egy csonkakontyos göcseji vagy őrségi házat ha abban előszoba és gáztűzhely van. A népi műemlékvédelem korai szakaszában, a harmincas, negyvenes években, csökkent mértékben még az ötvenes években is volt különbség Magyarországon a népi műemlékek megítélésében az építészek és néprajzosok között. Azóta azonban a nézetek kiforrottak, s mindegyik szakterület közel egyformán értékeli a funkcionális és esztétikai szempontokat. A népi műemlékek kiválogatásának kérdéskörét egy konkrét példával is érdemes megvilágítani, amely egyúttal átvezet egy új népi építészéti vizsgálati eljárás meghonosodásához is. Az 1967—68-as években két kollégával, Tóth Jánossal (építészmérnök) és Szentmihályi Imrével (etnográfus), a Zala megyei Felsőszenterzsébeten néprajzi gyüjtőúton jártunk, s többször is megnéztük Józsa Sándorné házát, amelyik L alaprajzú, füstöskonyhás épület volt, zswptetővel. Bár jellegzetes göcseji épület volt, azért olyan különös figyelmet nem szenteltünk neki, mert akkoriban még a legtöbb faluban akadt hasonló. A második vagy harmadik szemlén felfigyeltünk arra, hogy a konyhája szokatlanul nagy, s a kocka alakú kemence pont szemben volt a bejárattal, ami elég szokatlan. Mindezt elraktároztuk ugyan megfigyeléseink sorában, de különösebb értelmét nem láttuk. Az épület akkor vált különösen érdekessé, amikor a padláson észrevettük, hogy a szoba feletti szelemen külön darab, azaz pótlás. Már ez felkeltette azt a gyanút, hogy'a kályhás szoba nem egyidejű azzal a résszel, amelyben a konyha és kamra taláhható. Feltevésünk világosan igazoló-