Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Dercsényi Balázs: A XX. század építészetének védelme

nél: a korszerű szerkezetek alkalmazásával megszülettek a főváros modem uszodái, sportcsarnoka. Innét már csak egy lépés az ipari építészet. Végül el kell mondanunk, hogy ez időben — 1934-ben — született meg a modern magyar műemlékvédelem, amelynek alaptételei máig is hatnak. A modern magyar építészet vázlatos bemutatása során inkább tendenciákat, fő irányokat igyekeztünk bemutatni, és néhány név, épület említésén túl inkább a fejlődés, a modernizálódás útját próbáltuk felvázolni. Mindezt azért kellett tenni, mert a tendenciák határozzák meg a XX. századi építészet védelmét is. Az 1957-ben, 30 éve megújuló műemlékvédelem első hivatalos műemlékjegyzékében már bőséges helyet kaptak az 1867 után épült historizáló épületek, de csak kevés épület szerepelt a XX. századi épületek közül. Helyet kapott már Lechner Ödön, Kós Károly, Lajta Béla, Málnai Béla, Árkay Aladár néhány alkotása. Ezt önmagában előremutatónak kell tekintenünk. Továbbra sem szerepeltek azonban a két világháború közötti alkotások, amelynek okát a feldolgozások hiányában, a visszahúzó építészettörténeti elméletek hatásának kell tekintenünk: valamennyi modern és nem modern építészeti törekvést burzsoá-retrográd iránynak tekintettek. Az első próbálkozások és azok tanulságai ugyanakkor meggyőzték a szakembereket arról, hogy a szervezett, intézményes műemlékvédelemnek ki kell terjeszteni működését térben és időben. Mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy mindazon értékek átfogó védelméről kell gondoskodnunk, amelyek az épített környezetből az ember számára jelentősek. A feladat időszerűségét indokolta a technikai haladás felgyorsulása, az emberi környezet gyökeres átalakulása. Az objektív kiválasztást elősegítette, hogy tudományospublikációk, egyetemi disszertációk sora dolgozta fel egy-egy építész életművét, egy-egy csoport munkásságát. Mindent summázva: a műemlékvédelem szakemberei szükségesnek ítélték az elmúlt 100 év alkotásainak védelmét. Az épületállomány birtokunkban van, a tudományos publikációk pedig lehetővé teszik az 1867—1949 közötti időszak épületeinek objektív kritikáját, reális kiválasztását. A megvalósítást sürgették a felgyorsult rehabilitációból adódó kedvezőtlen jelek is. A historizáló és szecessziós épületek leegyszerűsítésére a tatarozások bő alkalmat teremtettek. Hamarosan kitűnt azonban, hogy az épületek mechanikus dísztelenítése nem járhatott elfogadható építészeti eredménnyel: a keretezés nélküli, magas T osztású ablakok, simára vakolt, párkányok nélküli homlokzatok a városkép gyors elszegényedéséhez vezettek. A sivárságot növelte az épületek, épületegyüttesek lényeges kompozíciós elemeinek — tornyok, kupolák, tetőépítmények — elbontása. A helytelen rendszerben felhordott színek kompozíciós zavarokat is okoztak. További kompozíciós problémákat és elszegényedést eredményeztek az emeletráépítések. Az ilyen jellegű megoldásoknál, úgy tűnik, az igénytelenség még ma is kötelező. Időnként még mindig találkozhatunk nagyméretű épületek bontásával, a hivatkozási alap az életveszély vagy az, hogy az épület gazdaságosan nem újítható fel. A bontás igazi okait inkább abban kell keresnünk, hogy az épület használói „nem fogadják el" többé az épületet, jobban bíznak valami újban, másban. A rekonstrukció sajátos feladatához nem értő tervezés általában szintén ilyen irányba igyekszik befolyásolni a megrendelőt. Gyakran az épület tulajdonosai a szükséges karbantartás elhanyagolásával maguk okozzák egy-egy jelentős épület gyors állagromlását, végső soron pusztulását. Megdöbbentő, hogy a korábbi igényes és szép épületbelsők nagyobb részét ma már hiába keressük. Csak kevés város vállalkozott arra,hogy a városházi dísztermek festését eredeti formában megújítsa, gyakoribb a gazdag festés, aranyozás és a belsőépítészeti berendezések elpusztítása. Ugyanez mondható el jó néhány templombelsőről is. Végezetül tudunk jó néhány épület pusztulásáról, elsősorban zsinagógák, kastélyok, kripták vesztek el mindörökre. A két világháború közötti építészet legnívósabb alkotásai a villák. Itt nem elsősorban bontásokkal találkozunk, hisz általában jó minőségű anyagokkal, kitűnő munkával készültek. Sokkal nagyobb problémát jelent, hogy a homlokzatok szigorú kompozícióit a típus nyílászárókra cserélt ablakok elrontják, az épületeket élvezhetetlenné teszik a különböző melléképületek, toldalékok. Összegezve egyre több érv és lehetőség szólt a XX. századi épületek műemléki védelme mellett. A XX. századi műemékek kiválasztásának tekintetében az alábbi szempontok szerint jártunk el: — a védelemre méltó épületek teljes körűen tükrözzék az adott korszak sokszínűségét, — az előremutató törekvéseket példázó és helyreállítható épületek nagyobb számban kerüljenek védelem alá, — a teljesség érdekében a késő historizmus, a premodern és a két világháború közötti építészet egyéb irányzatai is képviselve legyenek, — az egyedi épületeken túl együttesek is védendők. Az általános szempontok szem előtt tartása mellett Budapesten sikerült a XX. századi épületek legjobbjait műemlékjegyzékbe venni. Lechner Ödön, Lajta Béla, Kós Károly, Árkay Aladár értékes épületei kivétel nélkül védelmet élveznek, és két, e korszakból való lakótelep is műemlékjegyzékbe került. A vidéki anyag feltárását az ICOMOS 1982. évi, a témával foglalkozó kollokviumán elfogadott ajánlások felgyorsították. Első lépésként a kutatást megalapozó tanulmányok készültek el, majd a korszakra vonatkozó magyar szakirodalmat céduláztuk ki. Nagy szerencsénkre Szerencsen egy hatalmas, kb. 800 ezres képeslap-gyűjtemény van, melynek gazdái hozzájárultak ahhoz, hogy az elmúlt 100 év magyar építészetére vonatkozó képeslapokat lefényképezzük. A szakirodalmi kutatásokból és a képeslap-gyűjteményből sikerült feltárni kb. 2000 olyan épületet, amely számítás- • ba jöhet.