Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Dercsényi Balázs: A XX. század építészetének védelme

DERCSÉNYI BALÁZS A XX. SZÁZAD ÉPÍTÉSZETÉNEK VÉDELME Tán meghökkentőnek, szokatlannak tűnik előadásom címe, hisz joggal azt hihetik, hogy korunk építészetét kevesebb veszély fenyegeti, mint a korábbi századok emlékeit. Kevesebb veszély fenyegeti, mert nemrég épültek korszerű, időtálló anyagokból, eredeti funkciójuk és mai szerepük között érdemi, lényeges változás alig tapasztalható, a városok átalakulását, fejlődését — legalábbis a magyarországi példák ezt bizonyítják — ritkán akadályozzák. Az elmúlt másfél évtizedben műemlékvédelmünk fokozottabb figyelemmel fordult a XX. századi emlékek felé, mert úgy tapasztaltuk, hogy az elmondottakkal ellentétben a XX. századi építészeti alkotások ma inkább ki vannak téve a pusztulásnak, a szakszerűtlen átalakítás veszélyének, mint a korábbi évszázadok alkotásai. Ami elgondolkoztató: nemcsak a késői historizáló és szecessziós épületeink sorsa bizonytalan, hanem a korai modern, két világháború közti építészet nem egy fontos alkotásáért is aggódnunk kell. Mielőtt azonban a veszély és a védelem problémáit felvázolnám, úgy érzem, röviden be kell mutatni a XX. századi magyar építészetet, legalábbis annak 1900-tól 1949-ig terjedő időszakát. Az európai építészettörténet fogalmait és terminológiáját használva, a történelmi sorsfordulónak tekinthető 1867-es kiegyezést követően a romantikát Magyarországon is felváltja a historizmus. Az első időszakban az olasz quattrocento tömegformálása és formaelemei hatottak leginkább. E stílus jegyében születtek középületeink, főnemesi paloták és lakóházak egyaránt. Az 1880-as évek derekától a szigorú historizmust felváltotta a késői, festői historizmus, ahol a dekoratívitást többféle történeti stilus egy épületen belüli alkalmazásával érték el a tervezők. A geometrikus szabályosságot és nyugalmat felváltotta az erősen megmozgatott tömeg, a tagoló elemek gazdagabbak, a reneszánsz nyugalmát felváltotta a barokk, a rokokó vibráló, szertelen arhitektúrája. Közeledve századunkhoz, egyre inkább érezhetővé vált, hogy a historizmus szinte már mindent újjáélesztett, újrahasznált, s a kifulladás tünetei kezdtek jelentkezni. Az új stílus, a szecesszió Magyarországon 1896 után, az ezeréves honfoglalás ünnepségeinek elcsendesedését követően jelentkezett. Az 1896—1914 közötti időszakban a kép meglehetősen összetett: egymás mellett élnek az osztrák, német, francia premodern építészet hatására született alkotások egy korai modern áramlattal és két olyan irányzattal, amelyek célul tűzték a magyaros építészet megteremtését. E termékeny másfél évtized azonban az I. világháború kitörésével megszakadt. A vesztes háború, az ország megcsonkításából adódó gazdasági recesszió oda vezetett, hogy az 1920-as években építő tevékenységről alig beszélhetünk, s ami épült, az is inkább a visszatérő historizmus jegyében született. A súlyos gazdasági helyzetet az 1920. évi békekötésnek köszönhettük: elvesztettük nyersanyagforrásaink legnagyobb részét, erdőink négyötödét, értékes mezőgazdasági területek és bányák kerültek a határokon túlra. Az amúgy is nehéz helyzetet infláció tette reménytelenné, és a menekültek hatalmas tömege csak fokozta a gondokat, növelte a lakáshiányt. Budapesten cca 15 ezer, országszerte további 200 ezer új lakásra lett volna szükség. Az építés teljesen leállt, az építési árak az 1914. évihez képest hatvan-hetvenszeresek voltak. Az építőipar talpraállását, a lakásépítés megindulását nehezítette, hogy a kivitelezők tömegtermelésre nem voltak felkészülve, nyersanyaghiány volt, és elmaradtak a szabványosítások. A lakásépítésre a magántőke nem igen vállalkozott, mert érvényben volt még a háború alatt kihirdetett állami rekvirálási jog, és a lakbérek kötöttek voltak. Építészkörökben sokszor emlegették a német példát, a telep — Siedlung-szerű — építés előnyeit, de kezdetben az államapparátus nem tett semmit. Az évtized második felében már érezhetők a kedvező változások jelei: adókedvezményt biztosítottak az építtetőknek, az új, értékálló pénz megteremtése a gazdasági életet fellendítette. Ennek eredményeként az építés megindult, de a lendület az 1929-ben kitört világválság idején ismét alább hagyott. Az építészet stílusa a háború előttiből átvette a historizmust, a szecesszió Lechner Ödön halálával, 1914-gyel sírba szállt. A megbízásokat ekkor már retrográdnak mondható történelmi építészet mesterei kapták, ök azonban már nem utánozták a régi stílusok jellegzetességeit, hanem csak hangulati elemként használták fel. A neohistorizmusnak is nevezhető stílus ugyan ismét a neorománt, neogótikát, neobarokkot és neoklasszicizmust