Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Dr. Kleb Béla: Észak-magyarországi barlanglakások

DR. KLEB BÉLA ÉSZAK-MAGYARORSZÁGI BARLANGLAKÁSOK A magyar falu képét a mezőgazdaság jelentős fellendülése és a nagyarányú építkezések gyökeresen megváltoztatták. Ez a változás differenciáltabb életforma tükröződése, melyben — ha nem is mindig előnyösen, de legszembetűnőbb a városi hatás érvényesülése. Nem célunk, hogy a kor igényének nem megfelelő, avult és egészségtelen barlanglakásokban folyjon tovább az élet, de figyelemfelkeltésre érdemesnek tartjuk egy sajátos életmód csonkán ránk maradt emlékét esetenként annak megőrzését. Az ember építkezései során mindig a helyi, elsősorban éghajlati adottságokhoz alkalmazkodott. Szilárd építményeinek anyagául a helyszínen található, céljainak megfelelő földet, fát, követ használta fel. Az építmény szerkezetét és formáját már gazdasági, társadalmi és kulturális tényezők határozták meg. Illyés Gyula 1977-ben a népi építészet tanulságaként a következőket írta: „A jó termőtalajú paraszt népeknek... nincsenek építészeti műemlékeik... Építőanyaguk ugyanis nem kő volt, lévén az a jó termőtalajú tájakon ritka és gyűlölt, hanem a sár, a fa, a nád, a szalma." Tény, hogy Magyarországon a legnemesebb természetes építőanyagból, a kőből való építkezés Európa sok más országával ellentétben oly annyira lassan nyert teret, hogy a népi építészetben csak a XVIII. században terjedt el. A nép azonban a Bükkalján — Eger tágabb környezetében — a követ nemcsak a hagyományos építkezésben alkalmazta, hanem a barlangok formáját követve üregeket vájt a sziklákba. Ezek az üregek a hadászat, a védelem, a bor, a gyümölcs és a zöldség tárolására, kis és nagy állattartásra vagy akár lakás céljára is szolgáltak. A barlanglakás — pinceház, kőlyuk —, mint negatív építészet nem klasszikus népi műemlék; időtlen, korhoz, építészeti stílushoz nem köthető. A különböző összeírások, népszámlálások és statisztikai felmérések nem vették figyelembe, így ezen üregek száma nem ismert, történeti háttere, etnikai vonásai még vitatottak. A tudományos kutatás számára 1900-ban Herman Ottó néprajztudós fedezte fel, de vizsgálati eredményeit nem publikálta. 1906—1921 között Bátky Zsigmond, majd az 1930-as években Szabó Zoltán közölt róluk értékes szociológiai adatokat. Tudományos igényű néprajzi feldolgozásukkal és felmérésükkel 1965—1975 között Bakó Ferenc, az egri múzeum akkori igazgatója foglalkozott. Vizsgálata széles körű — eredményeit előadásunkba beépítettük —, de időben csak a múlt század közepéig nyúlt vissza. Véleményünk szerint a barlanglakás nem tanulmányozható kiragadva, hanem a térség kőbe vágott emlékeinek összességében, annak részeként. A barlanglakások elterjedése A sziklába vágott (vagy lazább kőzetanyagba vájt) lakó- és gazdasági helyiségek létesítésének alapfeltétele a célra alkalmas kőzet — vulkáni tufa, durva mészkő, lösz — jelenléte. A Bükk hegység déli előterében — Sirok és Kisgyőr között — felszínen vagy kis mértékben fedve általános eltérj edésű a miocén kori vulkánosság terméke, a riodácittufa. Ez a világossárga színű kőzet puha, nagy porozitású, könnyen megmunkálható, ugyanakkor száraz környezetben időálló. Tehát olyan természeti adottság, mely bármely korszak embere számára könnyen hasznosítható. Valójában azt tapasztaljuk, hogy e tufavonulaton az Árpád-kortól napjainkig Magyarországon egyedülálló méretű és színvonalú kőkultúra alakult ki. A természeti adottságból eredően a barlanglakások a települések magasabb, száraz völgyoldalain csoportosan létesültek. Helyzetüket és részben gyakoriságukat is megszabja a tufa elterjedése és változó minősége. A jó kőzetkiválasztás, az üreg karbantartása esetén a barlanglakások több évszázadon át is állékonyak, biztonságosan használhatók. Az állapot romlása, az esetenkénti beszakadás általában csak az elvizesedés hatására, vagy a kőzetet néhol átjáró törések mentén, gyökérzettel is fellazított sávokban jelentkezik. Kivételes esetként említhető meg az 1925-ös egri földrengés, aminek következtében Ostoroson, Egerszalókon és Novajon nagy számú barlanglakás omlott be, illetve vált életveszélyessé. A barlanglakásokhoz képest bortárolás céljára nagy számban vágtak pincéket a települések központi, mélyebb fekvésű részén is. Ezek állapota az elvizesedés, a megnövekedett forgalomból eredő dinamikus hatásra erősen leromlott.