Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Dr. Kleb Béla: Észak-magyarországi barlanglakások

DR. KLEB BÉLA ÉSZAK-MAGYARORSZÁGI BARLANGLAKÁSOK A magyar falu képét a mezőgazdaság jelentős fellendülése és a nagyarányú építkezések gyökeresen megváltoztatták. Ez a változás differenciáltabb életforma tükröződése, melyben — ha nem is mindig előnyösen, de legszembetűnőbb a városi hatás érvényesülése. Nem célunk, hogy a kor igényének nem megfelelő, avult és egészségtelen barlanglakásokban folyjon tovább az élet, de figyelemfelkeltésre érdemesnek tartjuk egy sajátos életmód csonkán ránk maradt emlékét esetenként annak megőr­zését. Az ember építkezései során mindig a helyi, elsősorban éghajlati adottságokhoz alkalmazkodott. Szilárd építményei­nek anyagául a helyszínen található, céljainak megfelelő földet, fát, követ használta fel. Az építmény szerkezetét és formáját már gazdasági, társadalmi és kulturális tényezők határozták meg. Illyés Gyula 1977-ben a népi építészet tanulságaként a következőket írta: „A jó termőtalajú paraszt népeknek... nincsenek építészeti műemlékeik... Építőanyaguk ugyanis nem kő volt, lévén az a jó termőtalajú tájakon ritka és gyűlölt, hanem a sár, a fa, a nád, a szalma." Tény, hogy Magyarországon a legnemesebb természetes építőanyagból, a kőből való építkezés Európa sok más or­szágával ellentétben oly annyira lassan nyert teret, hogy a népi építészetben csak a XVIII. században terjedt el. A nép azonban a Bükkalján — Eger tágabb környezetében — a követ nemcsak a hagyományos építkezésben alkalmazta, ha­nem a barlangok formáját követve üregeket vájt a sziklákba. Ezek az üregek a hadászat, a védelem, a bor, a gyümölcs és a zöldség tárolására, kis és nagy állattartásra vagy akár lakás céljára is szolgáltak. A barlanglakás — pinceház, kőlyuk —, mint negatív építészet nem klasszikus népi műemlék; időtlen, korhoz, építé­szeti stílushoz nem köthető. A különböző összeírások, népszámlálások és statisztikai felmérések nem vették figyelem­be, így ezen üregek száma nem ismert, történeti háttere, etnikai vonásai még vitatottak. A tudományos kutatás szá­mára 1900-ban Herman Ottó néprajztudós fedezte fel, de vizsgálati eredményeit nem publikálta. 1906—1921 között Bátky Zsigmond, majd az 1930-as években Szabó Zoltán közölt róluk értékes szociológiai adatokat. Tudományos igényű néprajzi feldolgozásukkal és felmérésükkel 1965—1975 között Bakó Ferenc, az egri múzeum akkori igazgatója foglalkozott. Vizsgálata széles körű — eredményeit előadásunkba beépítettük —, de időben csak a múlt század köze­péig nyúlt vissza. Véleményünk szerint a barlanglakás nem tanulmányozható kiragadva, hanem a térség kőbe vágott emlékeinek összességében, annak részeként. A barlanglakások elterjedése A sziklába vágott (vagy lazább kőzetanyagba vájt) lakó- és gazdasági helyiségek létesítésének alapfeltétele a célra al­kalmas kőzet — vulkáni tufa, durva mészkő, lösz — jelenléte. A Bükk hegység déli előterében — Sirok és Kisgyőr között — felszínen vagy kis mértékben fedve általános eltérj e­désű a miocén kori vulkánosság terméke, a riodácittufa. Ez a világossárga színű kőzet puha, nagy porozitású, könnyen megmunkálható, ugyanakkor száraz környezetben időálló. Tehát olyan természeti adottság, mely bármely korszak embere számára könnyen hasznosítható. Valójában azt tapasztaljuk, hogy e tufavonulaton az Árpád-kortól napjainkig Magyarországon egyedülálló méretű és színvonalú kőkultúra alakult ki. A természeti adottságból eredően a barlanglakások a települések magasabb, száraz völgyoldalain csoportosan léte­sültek. Helyzetüket és részben gyakoriságukat is megszabja a tufa elterjedése és változó minősége. A jó kőzetkiválasz­tás, az üreg karbantartása esetén a barlanglakások több évszázadon át is állékonyak, biztonságosan használhatók. Az állapot romlása, az esetenkénti beszakadás általában csak az elvizesedés hatására, vagy a kőzetet néhol átjáró törések mentén, gyökérzettel is fellazított sávokban jelentkezik. Kivételes esetként említhető meg az 1925-ös egri földrengés, aminek következtében Ostoroson, Egerszalókon és Novajon nagy számú barlanglakás omlott be, illetve vált életveszé­lyessé. A barlanglakásokhoz képest bortárolás céljára nagy számban vágtak pincéket a települések központi, mélyebb fek­vésű részén is. Ezek állapota az elvizesedés, a megnövekedett forgalomból eredő dinamikus hatásra erősen leromlott.

Next

/
Oldalképek
Tartalom