Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Pusztay László: Munkás-lakótelepeink

A város lakossága 1869-ben 270 685 fő 1890-ben 505 763 fő 1900-ban 732 322 fő 1910-ben 881 601 fő és ebben az évben egyben Európa nyolcadik városa lakosságszám tekintetében. A munkásság lakásokkal való ellátása ezután már nemcsak egyes iparvállalatok, hanem az állam ügyévé is váük. Az első tudományos felmérést és az ebből leszűrhető tanulságokat a budapesti munkásság lakásgondjaival kapcsolatban Naményi Ambrus orvos közgazdász készítette 1883-ban. írásában már elsőként leszögezte, hogy a budapesti munkás­lakás-kérdés abból eredeztethető, hogy a magyar kapitalizmus gazdasági rendszere az 1880-as években még készület­len volt az európai példák átvételére — építeni azonban lehetett rájuk. Naményi, mint orvos, a lakáskérdést — különösen az ipari munkásság nézőpontjából — a legfontosabb társadalmi kérdésnek tekintette. Összefoglalásából idézek: „Minden műveltségnek, jólétnek, társadalmi békének és nemzeti erősbödésnek a család, a ház képezi alapját és sarkkövét. Bármennyire is legyen hajlandó is valaki az önmegtagadást és igénytelenséget az ember legfőbb eredmé­nyeképp hirdetni, a lakásra nézve ezt senki sem fogja tudatosan alkalmazni. Épp ellenkezőleg, a legnagyobb egyéni bölcsesség, politikai és társadalmi előrelátás abban nyilvánul meg, hogy a szükségletet fokozzuk, a nemesebb igénye­ket emeljük és hogy a társadalom előrelátása abban nyilvánuljon meg, hogy a legalsóbb rétegeket is jobb lakáskörül­mények közé juttassuk." Naményi elképzelése azonban csak részben mondható sikeresnek. Épültek ugyan munkás-lakótelepek, általában 1 szoba konyhás típusokban, de a munkásság fizetéséhez képest csak úgy tudta azokat bérelni, hogy albérlőt vagy ágy­rajárót fogadott. Naményi adatai szerint 1880 és 1883 között 12—14 ezres volt a budapesti munkásság népszaporulata, ennek meg­felelően 3000 szobának kellett volna épülnie. Ennek ellenére csupán 2000 épült, a szobákra átlag 4 személy jutott. 1884—87 között még a Naményi-féle fejlesztés időszakában épült fel a Budapest VIII. kerület, Elnök u.—Mező Imre út—Bíró Lajos u.—Könyves Kálmán körút által határolt telken az ún. Tisztviselőtelep, mely az első, állam által is tá­mogatott lakásépítési akció volt Budapesten. Tervezője Bobula János építész volt. Lényegében az angol és német kertvárosi beépítési módokat alkalmazta azzal a többlettel, hogy az emeletes és földszintes házak külső megjelenésük­ben mutatnak bizonyos európai hatásokat, de a magyarországi tradíció alapján legtöbbjük egy-, kisebb részük kétszo­bás volt. Ez azt jelenti, hogy a századforduló tisztviselő rétegének csak csekély része volt képes az akkor már egyre jobban emelkedő lakbéreket megfizetni. 1893-ban Gerlóczy Károly, Budapest alpolgármestere foglalkozott a munkáslakások építésének kérdéseivel. Jelen­tős eredményeket még állami támogatással sem tudott elérni, mivel az 1890-es évek végén is a legnehezebb volt rá­venni az ipari vállalatokat Budapesten a munkáslakás-építés támogatására. Jelentősebb eredmény csak az 1900-as évek közepén történt, amikor a főváros újabb felméréssel és javaslatok kimunkálásával Ferenczy Imrét, a kor neves közgazdászát bízta meg. Ferenczy kimutatásában leírta, hogy a gyárak és ipari társaságok csak akkor építenek mun­kástelepeket, ha a gyár fekvésénél vagy létszámbiztonsági viszonyainál fogva nem kapna munkaerőt, tehát ilyen eset­ben nem szociális kérdésként, hanem mint az üzem nélkülözhetetlen berendezéseként tartják azokat számon. Ferenczy tanulmánya és felmérése azonban nem volt hatástalan. 1908—1913 között volt a legnagyobb munkás-la­kótelep és más szociális lakásépítési akció a fővárosban, mely már Bárczy István főpolgármester és Wekerle Sándor miniszterelnök nevéhez fűződik. Az építésekbe bevonták a főváros számos építészét, kivitelezőit. Közel 50 építész tervei alapján 10 munkás-lakóte­lep épült. A telepek a város külső részein épültek, ahol az olcsó telekárak mellett még a földszintes beépítés is bizto­sítható volt. A legnagyobb telepek a Rákospalotai, a Gubacsi, a Kén, a Százados, a Ciprus, a Kőbányai és Ceglédi utak mellé épültek. A típus-alaprajzok, melyek 1 és 2 szobás lakásokat mutattak, 4—12 osztásos pavilonsorból álltak, egymástól 7 méter távolságra, tehát eléggé sűrűen. A munkálatokban Forbát Ernő, Führer Miklós, Éberling Ernő és Schodits Lajos építészek vettek részt. Az épületek homlokzati kiképzése változatos volt, faragott fatornácok, vakolatdíszek s a népi építészet formaeleme­it ötvöző elgondolások fontos szerepet kaptak. A telepek lakói szinte kivétel nélkül vidékről felköltözött munkások voltak. 1908-ban épült fel a Ganz-MÁVAG munkás-lakótelepe, a Golgota, a Delej, a Vajda Péter és a Bláthy utca által határolt telken. Ez a munkás-lakótelep már az új igényeknek megfelelően épült, kertes beépítésű, 4 emeletes házak sorából áll. Az egész telep egy sokcélú közösségi épület köré szerveződik, melynek nagyvonalú vasbeton szerkezete építészettörténetileg is fontos. A munkás-lakótelepen 645 szoba-konyhás és 10 db 2—3 szobás lakás volt; ez utóbbia­kat tisztviselők bérelték. 1912-ben épült fel a ma is álló aquincumi Gázgyári munkástelep, Almási Balogh Loránd tervei alapján. Ez utóbbi a Ganz-MÁVAG lakótelepéhez hasonlóan kertes beépítésű, földszintes egy- és kétemeletes házakból áll. A Gázgyár akkor 100 család részére építtette, 1, 2, 3 szobás lakások voltak bennük. Nagy előnye volt — és ma is az —, hogy minden lakáshoz külön veteményeskert is tartozik. Megépülésekor csatornázott terület volt. a lakásokban gázvilágítás­sal és gáztűzhellyel. Volt a telepen ezen kívül egy közösségi fürdő, óvoda, posta, vendéglő és kaszinó is. Az 1910-es évek elején Budapesten mintatelepnek számított. Az említett gyári munkás-lakótelepek mellett az állam által támogatott ún. kislakásos munkástelepek a legfontosab­bak. Ezek a lakások általában egyetlen szobához kapcsolódó előszobából, konyhából, kamrából és WC-ből állottak, csupán néhány telepen épültek kétszobás lakások (Budafoki út, Bécsi út, Százados út, Kőbányai út).

Next

/
Oldalképek
Tartalom