A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Simányi Frigyes: Népi műemlékek megmentése a szabadtéri néprajzi múzeumokban

ellenére ezek a kiállítások már magukban hordták a szabadtéri múzeumok létesítésének gondolatát. A svéd Arthur HAZELIUS-é azonban a nagy érdem, hogy már igen korán, az 1873-as bécsi világkiállítás ún. „néprajzi falujának" megtekintése után felismerte, hogy milyen művelődéstörténeti, művészeti, kulturális jelentősége lenne egy állandó jellegű és már valóban szakemberek által kiválasztott és felépített épületekből álló szabadtéri néprajzi múzeumnak. Lelkes és kiváló szervező munkája nyomán 1891-ben megnyílt a világ első szabadtéri múzeuma, a stockholmi Skanzen. Ennek nyomán és hatására aztán viszonylag gyorsan, egymásután létesültek Európa-szerte a különböző nemzeti jellegű szabadtéri néprajzi múzeumok, és létesülnek vagy fejlődnek tovább még napjainkban is, de most már más kontinenseken is. Az első magyar szabadtéri néprajzi múzeum - igaz, csak regionális jellegű és mindössze egy portából álló — 1932-ben létesült. Ez a balassagyarmati Palóc Múzeum, amely ma is létezik és látogatható. A rövid bevezető után máris szemben találjuk magunkat az első problémával. Vajon műemlék-e a szabadtéri néprajzi múzeumba áttelepített, ott felépített népi épület? Hiszen a népi építészet emlékeit hivatalosan és nemzetközi szinten is műemléki rangra emelő VELENCEI CARTA keletkezési éve 1964. A stockholmi Skanzen viszont már 1891ben megnyílt. A magyar Palóc Múzeum 1932-ben már létezett, míg a már említett 13. sz. törvényerejű rendelet csak 1949-ben jelent meg. Azonban a rendelet életbelépése óta felépült vagy építés alatt levő szabadtéri néprajzi múzeumainkban is kevés az az épület, vagy építmény, amely műemléki védettség alatt állt, például a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban eddig mindössze öt olyan építmény áD, ami műemléki védettséget élvezett. Tudjuk továbbá, hogy a népi épület, népi műemlék fogalmát országonként elég eltérően értelmezik. Ismert tény az is, hogy hazánk népi építészeti állományának felmérése, feltárása távolról sem tekinthető teljesnek, befejezettnek. Szabadtéri néprajzi múzeumaink építése, bővítése - a zalaegerszegit kivéve — még nem zárult le, és ezért még ma is folyik a betelepítendő objektumok kiválasztása, felkutatása. A kiválasztás szempontjai között pedig nem kis helyet, olykor döntő helyet foglal el a megszerezhetőség kérdése. A műemlékileg védett, kiemelkedő értékű népi épületektől, az üzemeltetők, fenntartók, különösen, ha már megtörtént azok helyreállítása, és új hasznos funkciót is kaptak, — például falumúzeum, tájház stb. - nem válnak meg. Olykor objektív körülmények teszik lehetetlenné a megszerzést, mint amilyen például lakóháznál az idős tulajdonosok esetében a lakáspótlás kérdése, vagy öröklődési problémák. Egyes esetekben a műemlékvédelem illetékesei sem szívesen járulnak hozzá egy-egy objektum múzeumba való áttelepítéséhez, mivel annak helyben, eredeti környezetbe történő, ún. „in situ" megtartását fontosabbnak látják a múzeumi bemutatásnál, vagy esetleg azért, mert az objektum belátható időn belül való felépítésére nem látnak biztosítékot. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy a szabadtéri néprajzi múzeumainkba a műemléki szempontból legértékesebb népi építészeti emlékek kerülnek be. Ez a probléma különben nem magyar sajátosság, hanem más nemzeteknél is jelentkező gond. Mindez a körülmény további jogi, elvi problémákat sejtet és további kérdések feltevésére ösztönözhet. Vajon mit is védünk, mit kell védenünk tehát? Mitől műemlék egy népi épület? Egyáltalán mi a népi műemlék, mit takar a néprajzi jelentőség fogalma? Hol az a határ, ahol már, vagy még nem tekinthető egy objektum műemléki szempontból néprajzi jelentőségűnek? Vajon egy népi épület értékének megítélésénél mi a lényeg: az esztétikum, az alaprajzi rendszer, egy egyedülálló szerkezeti megoldás vagy ritkaságszámba menő tüzelőberendezés, az építőanyag, az építmény kora, hitelessége vagy mindezek együttese? A kérdéseket tovább lehetne sorolni, de szükségtelen. A talán kicsit provokatív jellegű probléma - felvetését gondolatébresztő célzattal tettem, érzékeltetni akarván a népi műemlékvédelem gondjait és valóban rendkívül összetett voltát. A feltett kérdések nagyié szere Önök itt az előadások keretében már amúgy is választ kaptak vagy választ fognak kapni. Azonkívül ma már kitűnő és bőséges szakirodalma is van a témának, itthon és külföldön egyaránt. A szakirodalommal kapcsolatban fel kell figyelnünk arra, hogy mily gyakran találkozunk a „népi építészeti emlék", „nép-építészeti emlék", „népi műemlék", „néprajzi jelentőségű épület" stb. kifejezésekkel olyankor is, amikor nem kifejezetten műemlékileg védett objektumokról van szó. Ez a gyakorlat jelzi azt, hogy a népi építészeti emlékek megmentése a szakemberek számára nem paragrafusok merev alkalmazását jelentik, hanem egy sokkal kötetlenebb, összetettebb, tágabban értelmezhető gyakorlatot, amelynek célja, minél többet átmenteni az utókor számára a nép alkotókészségét bizonyító tárgyi, építészeti emlékek közül. Ennek megfelelően a helyszíni kutató és feltáró munka, a számbavétel és nyilvántartás, a védelem hivatali megszerzése és végrehajtása, az anyag tudományos és népszerű feldolgozása, a tudományos igényű helyreállítás és ennek megtervezése, esetleg új funkciónak megfelelő, de a műemléki szempontokat figyelembe vevő átalakítás, olykor rekonstrukció vagy meglevő épületek szakszerű áttelepítése, mindez együttesen jelentik a népi műemlékvédelmet. Ennek a sokoldalú feladatnak magasszintű ellátására a szabadtéri néprajzi múzeumok bizonyultak és bizonyulnak a legalkalmasabbnak világszerte. A népi műemlékeknek a szabadtéri néprajzi múzeumokban való telepítésénél nyilvánvalóan felmerülő jogi problémák áthidalását, illetve megszüntetését kívánta az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium 2/1972. ÉVM. sz. rendelete elérni, amely gyakorlatilag megszünteti egy létesítmény műemléki védettségét, ha azt Szabadtéri Néprajzi