A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Balázs György: A népi mesterségek műhelyei, építményei

ahol leülhetnek, s végezhetik a munkát: konyhában, pitvarban, küszöbön, tornácon, udvaron, esetleg fedél alatt a lakó- vagy gazdasági épületek nem is külön erre a célra elkülönített helyiségeiben. Esetenként, másodlagosan — főleg ha egy családból többen is végzik ugyanazt a munkát -, nyárikonyhában, kamrában állandósulhat a helyük. Többnyire nagyobb tárolótérre van viszont szükségük. Ilyen a seprűkötés mellett a gyékénymunka, szalmakötés, vesszőkötés, a famunkák nagy része stb. Meg kell említenünk, hogy a házimunka és a specialisták végezte kézművesmunka, illetve utóbbi és a háziipar között igen sokféle átmeneti tevékenységi forma alakult ki, amelyekről nehéz az egyik vagy másik kategóriába való tartozást egyértelműen megállapítani. Ugyancsak érthető, hogy ugyanazon tevékenységi forma tartozhat különféle kategóriákba, a munkavégzés intenzitását, kizárólagosságát az alaptevékenység mellett, gyakoriságát, a termék értékesítését illetően (például famunkák saját használatra, mások számára természetbeni ellenszolgáltatásért, vagy éppen vásározásra, pénzbeli értékesítésre szánva). Ugyanígy a különféle kategóriákba tartozó ugyanaz a tevékenységi forma színtere lehet esetleges, de lehet állandó helyigénye is. 4. Kisipar: a kisipar kéziszerszámokkal és egyszerűbb gépek segítségével, többnyire magántulajdonban levő műhelyekben végzett árutermelő ipari tevékenység. Azt tapasztaljuk, hogy az egyes iparágak és termékeik körét tekintve nincs lényeges különbség a kézművesipar és a kapitalizmusban kialakult kisipar között. A korábbi századok kézművesei, céhes mesterei is alkalmaztak munkájukhoz egyszerűbb gépeket, mint például az eszterga, fúrógép stb., ezek meghajtása emberi, állati vagy vízi-, esetleg szélerővel történt, míg a piacon kibontakozó szabadverseny a műhely korszerűsítésére serkentette, kényszerítette a kisiparosokat. Ez a műhely bővítésével, majd a gőzerő, elektromos energia alkalmazásával, egyre több gép beállításával sokszor a kisüzem szintjére való emelkedést jelentette például a tímár, molnár, kékfestő, bognár, kocsigyártó, zsinórkészítő stb. iparágak területén. A nagy gyárakkal folyó versenyben maradás másik lehetőségének a minőségi kézi munka mutatkozott, így például a cipész, takács, szabó, szűcs stb. iparágakban. Amíg tehát egyes iparágakban fokozódott a szabadverseny és a korszerűsödés, addig az ország egyenetlen fejlettségű ipari állapota miatt több kisipari ágazatban továbbra is a kézműves jelleg maradt meg. A kisipari mesterségek között kialakult specializálódás száznál is több iparág létrejöttét eredményezte a mezővárosokban, városokban. A falvakban azonban csak 5-10 féle, de sokszor csak 1-2 mester dolgozott. Az egész Szatmár megyére vonatkozott a XIX. század elején Szirmay Antal megállapítása: „Minden napi szükséget ki pótoló mester emberek csak a királyi és mező városokban laknak, a' falukon fonó asszonyok, takácsok, guba szövők, és kovácsok." A mezővárosok iparosainak szakmai megoszlása sem igen emelkedett 30 fölé, így természetes, hogy a falu szükségleteinek gazdagabb áruválasztékkal való ellátását is a városi iparosoknak kellett megoldani. Ebben a kategóriában a tevékenység színtere s majd minden esetben a lakótértől, más funkciójú helyiségektől elkülönített, elhatárolt tér, esetenként - különösen zajos, szagos, piszokkal járó munkák végzésénél - külön emelt épület, műhely. Nem kívánom most itt felsorolni a több mint 100 kisipart, de műhelyigény szerinti csoportosításuk kedvéért a legjellemzőbbeket megemlítem, megjegyezve itt is, hogy ugyanazon kisipar gyakorlása kisebb volumen mellett esetleg műhely nélkül végezhető, nagyobb mértékben űzve, esetleg több alkalmazottal dolgozva már külön műhelyben folyik a munka. így a szűcs, szűrszabó, gombkötő, fésűs, cipész, csizmadia, órás, szíjgyártó stb. dolgozhatott egy szoba világosabb sarkában is, nagyobb mértékű termelés esetén külön helyiségbe került a műhely, esetleg a lakóház egyik helyiségébe, mely egyúttal az elárusító hely is lehetett. A nagyobb zajjal járó, nagyobb eszközökkel, gépekkel folytatott mesterségek külön építményeket kívánnak maguknak. így például a kádár, bognár, esztergályos,, asztalos, bádogos, fazekas, molnár, rézműves — rézöntő, tímár műhelye általában külön épületben állott. Ezek közül némelyiket egészségügyi, tűzbiztonsági okokból igyekeztek a városok a peremkerületekre szorítani, külön telepekre költöztetni (például szárazmalmok utcája Cegléden; olajütők, szappanosok utcája Debrecenben; tobakosok utcája Veszprémben; tímárműhelyek az alföldi városok - Nagykőrös, Baja - peremterületein stb.). Tanulságos ebből a szempontból Debrecen város építészeti bizottságához a múlt század közepén benyújtott, olajütő malom építése iránti kérelem: ,,A malom .... egészségi tekintetben semmi módon sem lehet ártalmas, mint hogy benne nem történik semmi olyan munka, amely kiható szagot okozna ... Ha a szappanfőzés, gyertyamártás, tímárság stb., üzhetése ki nincs a város kebeléből zárva, — pedig ezen mesterségek ugyan érezhető szaggal járnak, 's az udvaron, s holmi rossz épületekben űzetnek — akkor az olajkészítés, mely semmi szagot sem ad, kivált zárt épületben egészségi tekintetben semmi kifogás alá sem jöhet. A tűzveszély tekintetéből is hasonlóképp legkevesebb észrevétel alá sem jöhet az olajmalom, mert ezt csak ló hajtja." Külön csoportba sorolhatjuk azokat a kisiparokat, amelyeknek műhelye az egyéb rendeltetésű épületekétől elkülönülten épült, s a benne folyó munka jellege speciális épületszerkezetet követel meg, amelyek az egész épület külső megjelenésére is kihatnak. Ilyenek a tímárműhelyek, amelyeket szárítópadlásukról, megemelt tetőszerkezetükről is megismerni. A malmokban pedig energiafelvevő és továbbító berendezések kapcsolódnak a munkaeszközökhöz (őrlőkőpárhoz, hengerszékekhez stb.) A termelésben részt vevő elemek számának növelésével pedig változik a technológiai keretet adó épület szerepe: az energiafelvevő, továbbító szerkezetek, a megmunkáló berendezések tartóvázai összekap-