A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Balázs György: A népi mesterségek műhelyei, építményei

A „népi mesterségek" színtereiről, a műhelyekről, építményekről szólván először azon foglalkozások körét körvonalazzuk, melyekre a „népi mesterség" kifejezés alkalmazható. A néprajzi szakirodalom újabban nem használja ezt a fogalmat, árnyaltabb, pontosabb kifejezésekkel dolgozik, különválasztva az idetartozó tevékenységek egymástól valamilyen szempont szerint elválasztható csoportjait. A Magyarság Néprajzában Bátky Zsigmond még egyszerűen a „Mesterkedés" címszó alá gyűjtötte össze „ .... az ember. . . gazdálkodásához és háztartásához szükséges minden holmiját . . ." készítőket. A „mesterkedésen" belül elkülönít házimunkát, amely alatt a közösség „saját szükségleteihez mért, önmagát ellátó tevékenységét" érti. Továbbá: „Ha e tevékenysége nagyobb méretű s a házi közösség szükségletein felül is készít csereberére alkalmas cikkeket, akkor háziipar a neve. Idővel a közösségből egyesek rendszerint: kiválnak, a termeléssel felhagynak s csak a mások termelte nyersanyagokat dolgozzák fel természetben való ellenszolgáltatás fejében megbízóik számára. Ez a kézművesség. A fejlődés végső foka, hogy a kézműves pénzen vásárolja a nyersanyagot s ugyancsak pénzért árusítja a belőle készített holmit. Ezt a tevékenységet iparos mesterségnek, a kenyeret ilyen módon kereső embert pedig mesterembernek, iparosnak nevezzük." Tálasi István 1955-ben a „kisiparosok és mesterkedések kutatásának 10 évét" a következőkben foglalta össze: ,.Szükségesnek láttuk, hogy elsősorban a paraszti élet legfontosabb szükségleteit kielégítő mesterségek kerüljenek vizsgálatra, amelyek a parasztság mezőgazdasági termelését, háztartását, ruházatát és viseletét az önellátáson túl közvetlenül érintik, és azok a mesterkedések, amelyek esetleg háziipari keretek között a parasztság kézműves tevékenységét is jelentik." Az azóta eltelt mintegy 30 év jelentős eredményeket hozott a mesterségek kutatásában. Domonkos Ottó, aki a hazai kékfestőipar monografikus feldolgozását végezte el, s több kismesterségről írt cikket, a kisiparok néprajzi vizsgálatáról szólván elvégzi az e körbe tartozó tevékenységformák (mesterségek, iparok) elhatárolását, olymódon, hogy a különféle mesterkedések történeti kialakulását is vázolja: „A gyorsan elhasználódó mindennapi eszközök, mint pl. a favilla, szerszámnyél, bizonyos kötéláru, a háztartás fa eszközei, a fehérneműk egy rétege, a tartósított élelmiszerek, a mindennapi kenyér, valamennyien és rendszeresen az önellátás termékei. Önként kínálkozik a kérdés, hogy mit is értsünk az önellátás fogalma alatt. Eddig sokat hangoztattuk a parasztság önellátását, önellátásra törekvését, s így óhatatlanul az az érzés támadhatott az emberekben, hogy a paraszti gazdaság a város, mezőváros, a kézműipar nagyobb igénybevétele nélkül ellátja, illetve ellátta magát minden számára szükséges holmival. Ez akkor sincs így, ha egészen széles értelemben fogjuk fel az önellátást. Igaz, hogy megtermeli a kenyerét és a takarmányt, állatot tart és ezzel nyersanyagot szerez a bundához, csizmához, lószerszámhoz, kenyeret süt és szappant főz, vályog és vertfalú házat épít. De nem nélkülözheti az ács munkáját, a molnár Őrletését, a különféle mesterek munkáját, nem is szólva a XVIII. század utolsó hannadában megjelenő gyári kartonok, selymek, kendők sokaságáról, a festett bútorokkal berendezett lakásról ... A lényeges alapanyagok megtermelése egymagában nem elegendő az önellátáshoz, és nem is ez a jellemző a paraszti termelésre általában. Amint valami kis lehetősége nyílott és nyílik ma is a többlettermelésre, azonnnal értékesíteni szándékozik, igyekszik kihasználni a konjunktúra lehetőségeit. A XIX. század második felében kezdődő gabona és állatkereskedelem konjunktúrája adja azt a többletjövedelmet pénzben, amit háza, lakása, ruházata gazdagítására fordít, mert hiszen földbéli vagyonát nem tudja óhaja szerint gyarapítani. Mindezeket azonban már egy meglehetős társadalmi munkamegosztás igénybevételével teheti, kísérelheti csak meg. Szabót, gombkötőt, főkötőt, pártát, selyemszalagokat, kőművest, ácsot, asztalost stb. kell igénybe vennie. A nagy konjunktúra szétfeszíti az önellátás kereteit, növeli az igényeket, egyre szélesíti a szükségleteket kielégítő iparosok körét, növeli a kereskedelem értékesítési lehetőségeit „Az önellátás bizonyos korszakokban, háborús pusztítások alatt és után, tűzvész vagy egyéb természeti csapás következtében szélesebb körű, de ez egyben az élet általános elszegényesedését is jelenti. Voltak és vannak az országnak rosszabb adottságú vidékei, a közlekedéstől, a vasúttól elzárt területei, hegyes vidékei, ahol az önellátás mértéke rendkívül nagy volt. Ezeken a helyeken maradtak meg leginkább a természetes találékonyság, apáról fiúra öröklődő alkotó-