A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Dr. Hoffmann Tamás: A középkori parasztporták építészete

A középkori Európa építészetében és lakásviszonyaiban alapvető változások mentek végbe. A változások mind az arisztokraták, mind a városlakók, mind a vidéki parasztok életviszonyaiban konstatálhatok. Minket most elsősorban a parasztok helyzete érdekel. A többi társadalmi osztály életviszonyaival csak annyiban foglalkozunk, amennyiben azok — a kulturális kölcsönhatás révén — hatottak a parasztok építészetére. Európa falusi épületállománya vidékenként változott. Mindenütt a legkönnyebben megszerezhető építőanyagokból építettek. Délen, a mediterrán övezetben elsősorban a kőépítkezés volt divatban: egyetlen helyiségből álló lakóházakban lakott a parasztok zöme a római idők után és az amerikai kontinens felfedezése közötti évezredben. Voltak természetesen kétosztatú házak is, ahol az első helyiséget konyhaként használták, s ebből nyílt egy fűtetlen i hálókamra. Ezeknek a házaknak sehol sem volt még kéménye, a tűzhely füstje az ajtón és az ablaknyílásokon távozott, továbbá a tetőtérben gomolygott, ahonnan a tető héjazatának nyílásain szivárgott a szabadba. Előfordult, hogy tehetősebb parasztok, akik szívesen utánozták a városi mintákat, többszintes házakba költöztek. Erre azonban Itáliában és DélFranciaországban került csak sor a korszak utolsó harmadában. Az ilyen épületek földszintje istálló volt és tárolóhelyiség (itt tartották a bort, az olajat és a mezőgazdasági szerszámokat), a lakószintre pedig lépcsőn lehetett fölmenni. Lehet, hogy ez az épület a lakótornyok építészeti tapasztalatainak birtokában épült, de az sem kizárt, hogy DélnyugatÁzsia és főként Transzkaukázia falusi toronyházépítészete volt az a modell, amit a déli építészetben utánoztak. Ma ez a kérdés még egyáltalában nincs tisztázva. Itáliában, Görögországban és a mediterrán szigetvilágban, az adriai partvidéken, az Ibériai félszigeten, másfelől Skóciában és a hozzá tartozó északi szigeteken olyan kupola alakú kőépítményekben is éltek emberek, amelyből kettőthármat is építettek egymás mellé, az egyikben laktak, a másikat ólnak használták, a harmadikban pedig élelmiszereiket tárolták. Ezeknek múltja nagyon régi, építészettörténetük a bronzkorig nyomozható és valamikor nagyobb volt az elterjedése a mondott háztípusnak. Nem lehet egyelőre tudni, hogy milyen útvonalon került északra délről ezen épületek statikai tapasztalata, de nagyon valószínű, hogy erre már az i.e. II. évezredben sor került. Más tájakon, elsősorban a kontinentális klíma övezetében még mindig sok volt a középkorban az erdő, főként a tölgy. Míg a déli övezet a kőépítészetről volt nevezetes, Közép- és Északnyugat-Európa a tölgygerenda vázú épületek tartománya. A legegyszerűbb megoldás az volt, ha az oszlopokat leásták a földbe, s a közeiket gerendákkal csapolták össze, a szabadon maradó falfelületeket pedig vesszővel befonva, betapasztották sárral. Ezzel a módszerrel nagyon tartós, több nemzedéket kiszolgáló épületekhez jutottak, amelyeknek rendszerint nyeregtetejük volt. Az épületek alaprajzi elrendezésében több típus választható el regionálisan egymástól. A német síkságon már a prehistória évszázadaiban rájöttek arra, hogy a leggazdaságosabb, ha egy csarnoképületet építenek, amely magába fogadja az állatok ólját, a konyhát és az alvókamrát. Az épület első kétharmada az állatok lakhelye és a nyitott tűzhelyű konyha, míg az utolsó harmad az emberi lakás színtere. Az átlagos méretű épület hat-kilenc szarvasmarhát és egy 5—6 tagú családot fogadott be. Az épületek nem voltak lepadlásolva, a bennük égő tűzön főztek és ennél melegedtek. A középkor végének nagyszámú ábrázolásából tudjuk: a tűzhelyen bogrács lógott, ebben főtt a mindennapi leves vagy a kása. Ezt az épülettípust a szászok bevándorlásával ismerték meg Angliában és talán a vikingeknek volt szerepe abban, hogy meghonosodjon Dániában, Norvégiában, Svédországban vagy az egészen távoli Grönlandon is. A középkor végén ezek az épületek — elsősorban Hollandiában és Belgiumban, tehát a leginkább urbanizált övezetekben — nagyobb mértékben épültek már, ily módon több számosállatot fogadhattak be. Az épülettípus előnye abban volt, hogy a meglehetősen csapadékos tartományokban ember és állat mindig fedél alatt lehetett. Ezen a vidéken nem takarmányozták ugyan a jószágot, de a középkor végén már csaknem minden gazdaságban több marhát tartottak, mint korábban, mert jövedelmező lett a tejgazdaság, s ezzel együttjáróan a borjúnevelés, valamint a szaporulat értékesítése, mindkettővel a városok élelmezését javítva meg. További szembeötlő változás volt, hogy ezeknek az épületeknek a szomszédságából eltűntek a prehistória és a korai középkor századaiban még szokásosan a földbevájt kunyhók, a szegényebb népesség ezekből is csarnokházakba