A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Simányi Frigyes: Népi műemlékek megmentése a szabadtéri néprajzi múzeumokban

A népi építkezés emlékeinek megmentése, megőrzése a műemlékvédelem sajátos területe. Számos elméleti, elvi és gyakorlati problémát vet fel. E kérdésben a tisztánlátást és a leghelyesebb megoldás megtalálását nehezítette és talán még ma is nehezíti az, hogy a népi építészeti emlékek műemléki rangra történő emelése, műemlékként történő védelme és kezelése alig negyedszázados múltra tekint vissza hazánkban és Európában egyaránt. 1964-ben a VELENCEI CARTA sorolta első ízben a kiemelkedő népi építészeti emlékeket a műemlékek közé, ezzel nemzetközi szinten is megteremtve a népi műemlékvédelem alapjait. Hangsúlyozni kell, hogy „Csupán nemzetközi szinten", mert például hazánk múzeumokról és műemlékekről szóló 13. sz. törvényerejű rendelete (tvr.) már jóval előbb, 1949-ben, az elsők között használja a „néprajzi" jelentőség fogalmát. Természetesen a helyes elmélet, elv, fogalommeghatározás még nem hozott, hozhatott gyors és látványos gyakorlati eredményeket. így nem csodálható, ha az 1906-ban Gerecze Péter tollából származó és már az 1930-as években korszerűtlenné vált műemlékjegyzék után 1954-ben megjelent újabb, Genthon István által szerkesztett, valóban részletes magyar műemlékjegyzék, amely azonban még nem alkalmazott műemlékvédelmi fokozatokat (M, MJ, VK) alig néhány építészeti emléket sorol fel. Az 1950-es évek elején megkezdett feltáró munkák, műemléki és népi építészeti vizsgálatok azonban rövid időn belül gyökeresen megváltoztatták a népi épületek műemléki védelmének helyzetét. Ezeket a vizsgálatokat, falukutatásokat az 1952—54-es években a Magyar Építőművészek Szövetsége kezdeményezte és szervezte. Később a Városépítési és Tervező Intézet is bekapcsolódott a munkába, majd 1960-ban az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium vette át az irányítást. Felhívására több vidéki tervező iroda is részt vett a kutatómunkában. Végül az Országos Műemléki Felügyelőséghez került a szakmai irányítás. Nem érdektelen megemlíteni, — a teljesség igénye nélkül, - hogy a munkálatok szervezői és irányítói között olyan kitűnő szakemberek voltak, mint például Entz Géza, Major Jenő, Papp Imre, Pogány Frigyes, Tóth János, Varga László. Mint utaltunk rá, a megkezdett feltáró munka eredménye látványos és gyors volt. Az Országos Műemléki Felügyelőség által 1960-ban kiadott hivatalos Műemlékjegyzékben országosan már 1000 népi emlék szerepelt. Amikor ismételten és hangsúlyozottan műemlékekről, népi épületek műemléki védelméről beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk a népi építészeti emlékek megőrzésének egy másik, a műemlékvédelmi szervezetektől általában független, önálló vonaláról sem. A szabadtéri néprajzi múzeumokról van szó. Nem feladatunk, hogy a szabadtéri múzeumok kialakulásának történetével foglalkozzunk. Néhány szót azonban mégis kell szólnunk az előzményekről. Parasztházak először az 1867-es párizsi világkiállításon kaptak helyet és közönségsikerük nyomán ettől kezdve a „kiállítási falu" az európai világkiállítások, sőt, a nagy nemzetközi kiállítások részévé vált. így jött létre hazánkban is 1896-ban az Ezredéves Országos Kiállítás keretében épült Néprajzi falu. Közép-Európából a legkésőbbi ilyen nagyszabású népi épületbemutatóra vonatkozó elképzelést 1914-től ismerünk, Prágából, amely azonban az első világháború kitörése miatt nem valósult meg. Azonban, hogy a példa mennyire vonzó maradt napjainkig, szabad legyen utalnunk az 1983. évi müncheni nemzetközi kertészeti kiállításra, ahol a vendéglátók minden résztvevő nemzettől egy nemzeti jellegű épület felállítását kérték a részükre biztosított kiállítási területen és ahol a magyarok a Somogy megyei, gigei parasztházat építették fel teljes hitelességgel. Az elbontott, szétszedett épület anyagát kamionok vitték ki, és az újjáépítő mesteremberek is magyarok voltak. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy a bonyolítást a HUNGEXPO végezte, az áttelepítés és újjáépítés tervezője pedig Szabó Tünde építészmérnök volt. Az említett kiállítások népi épületeit, amelyek részben amúgyis csak másolatok voltak hosszabb-rövidebb fennállás után elbontották. Berendezési tárgyaik jobbik esetben múzeumba kerültek, rosszabb esetben elkallódtak. Ennek