A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Dr. Barabás Jenő: A magyar népi építészet korszakai

A székely házterület építményeitől jelentősen nem különbözik a történeti Moldvában élő magyarok háza, annak egy alváltozatának tekinthető. 4. Korszak: A táji típusok kiformálódása és új formaelemekkel történő gazdagodás (19. sz.) A lakóházak és egyéb épületek táji típusai a 18. század végéig mindenütt kiformálódtak, korszakunkban újak már nem alakulnak ki, csupán minőségükben javulnak. A falakat, tetőszerkezetet szakszerűbben készítik, specialistákat, helyenként kisiparosokat vonnak be a munkába. Elterjednek az üveges, nyitható ablakok, a vésett, betétes ajtók. A higiénia, a presztízs és az esztétika szempontjai jelentősen megerősödnek. Jelentős változás áll be a fal építőanyagában. A boronaépítkezés erősen visszaszorul, Zala és Vas megye székterületeire, a Székelyföldre s Erdély egyes pontjaira. Csökken a talpas és cölöpvázas házak száma, mindenütt nő a vályog és tömésfal, helyenként elterjed a kőfal, s csak a korszak végén, a jobbmódúaknái jelenik meg a tégla. Megfigyelhető a szelemenes tető visszaszorulása. Számottevő alaprajzi változást csupán a tornácok megjelenése és gyakorivá válása hoz, szinte a nyelvterület egészén. Ez azonban döntően nem módosítja a korábbi alaprajzot, csupán kiegészíti. A tornácok sokféle formai változata lényegében e korszak terméke, s bár kialakulását nem is alaptalanul kapcsolatba hozták a reneszánsz stílussal, a népi építészetben megvalósult formái annyira sajátos, előzményeitől eltérő jelleget öltöttek, hogy önálló képződménynek, belső keletkezésű alkotásnak tekinthetők. A tornácos ház a 19. században a magyar népi építészet karakterisztikus példája, amelynek megfelelői csupán az akkori országhatár külső peremén mutathatók ki. Kisebb jelentőségű alaprajzi változás még a kétsorosság irányába mutató tendencia, amelynek jelei főleg a Tisza—Sajó vonalától keletre, s a korszak végén a nyugati határszélen tűnnek fel szórványosan. A tüzelőszerkezetben nincs lényeges változás, csupán területi eltolódás figyelhető meg. Ez elsősorban a szabadkémény erőteljes terjeszkedésében, tehát a füstvezetés módjában s nem a tűzhely változásában figyelhető meg. A szabadkémény a két alföldről minden irányba kiterjed. Széles, vegyes zónák jönnek létre, ahol fellelhetők a régibb füstvezetési módok maradványai, és a szabadkémények egyaránt. A tűzhelyet tekintve, a korszakforduló 1880 és 1910 közé esik. Ekkor kezd megjelenni számottevő mértékben a takaréktűzhely, amely felváltja a nyílt tűzön és a kemencében való főzést. Korszakunkban még csak a földből készített és öntöttvas lappal lefedett változatok jelennek meg. Elhelyezkedésük különböző, kerülhettek a konyhába és a szobába is. A szobai rakott tűzhelyek megjelenésével gyakran kitelepítik innen a kályhát vagy a kemencét, vagy melléje építik a vaslapos tűzhelyet. A konyhában a tüzelőpadkát számolják fel. A füstvezetés változása a század végén valamivel lassabban indul meg. Gyéren már megjelennek a zárt kémények, főleg ezeknek szélesebb, öblösebb változatai. A szabadkéményeket általában még nem bontják le, hanem alul lezárják, s a födém fölé vezetik a vaslapos tűzhely bádogból készült csövét. A lakóház külső képében nemcsak a tornác hoz lényeges változást, hanem az oromdíszítés is. Nyugat-Dunántúlon a festett, faragott ormok, az Alföldön az oromcsúcs léces-rácsos deszkafaragásos díszítése terjedt el. Szeged környékén a napsugár díszítésű deszkaormok a kedveltek. A század utolsó évtizedeiben tűnnek fel a vakolatdíszek városi hatásra. Ezeket alkalmazzák a barokkos, klasszicista, eklektikus kiképzésű oromzatokon egyaránt. A vakol at dísszel új színek jönnek, s megváltozik a korábban egységes fehér házszín. A gazdasági épületek közül a csűrök nemcsak kivitelezésükben javulnak, hanem területi terjeszkedésük is megfigyelhető s falun belüli gyakoriságuk növekszik. A bortároló építmények, pincék alig változnak, de terjednek a lyukpincék és bejáratuk elé sokhelyütt, főleg a Dunántúlon présház épül. Az istállók mérete növekszik, s az Alföldön is nagyon megritkulnak a födém nélküli istállók. Összege zően megállapítható, hogy a technika fejlődése, a termelési szint növekedése, a létbiztonság megszilárdulása, a társadalmi reformok stb. jól tükröződnek az építőkultúra emelkedésében. Nem meglepő, de azért megemlítjük, hogy a jobbágyfelszabadítás hatása nem azonnal, hanem inkább csak néhány évtized múltán jelentkezik igazán. 5. Korszak. Az integrálódás kora (20. sz.) Mint minden más korszak esetében, itt sincs éles időhatár. Láttuk, hogy igen számottevő újítások már a 19. század végén megjelennek, de általánossá csak a 20. században válnak. Legszembetűnőbb változás a tetőfedő anyag kicserélődésében jelentkezik. Ez már a múlt század végén megkezdődik, de még 1930-ban is a falusi házak közel fele náddal, szalmával, zsúppal fedett, s még kb. 30 évre volt szükség, hogy ezek száma egész minimálisra csökkenjen. Ugyanez a helyzet a zárt kéményekkel is. 1920 után már kivételes és ritka, ha nem ilyen modern kéményt építenek, de a régi házakban nem mindig építik át. A tüzelőberendezés egységesülése azért lényegében 1960-ig lezajlik, s ezzel a táji típusok egyik karakterisztikus vonása megszűnik. A téglaépítés és betonhasználat kb. 1950 körül már kizárólagos, így e tekintetben is megszűnnek a táji eltérések. A század első felében a lakóházak korábbi hosszú, nyújtott jellege még megmarad, legfeljebb egy második utcai szobával szélesül. A tornácos házak építése a két világháború alatt szűnik meg, a meglévőket beépítik vagy beüvegezik.