A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Dr. Bakó Ferenc: A Heves megyei népi műemlékvédelem eredményei

már csak kunyhó formájában, tehát degradáltan érte meg, de századunk elején a föld falazatú házak az összesnek 76%-át tették ki. Ha tekintetbe vesszük, hogy ez az arány 1970-re is csak 50%-ra csökkent, világossá válik, hogy a védendő házak kiválasztásakor nem lehet ezt az építőanyagot, elsősorban a vályogot figyelmen kívül hagyni, bármennyire rövid életűnek és igénytelennek tűnik is. A harmadik, területünkre jellemző falazóanyag, a kő elterjedése népi használatban a 18. század végén kezdődik, és térhódítása egybeesik a másik nemes anyag, a fa alkalmazásának megszűnésével. Azt lehet mondani, hogy ahol a feltételek adottak voltak, a kő felváltotta a fa és a vessző falazatokat. Az anyagváltás egy tanulságos példáját figyelhettük meg az egyik falumúzeum, a szilvásváradi ház helyreállítása során. A ház egyik helyisége vakolatának leverése után láthatóvá vált, hogy a szobát úgy alakították ki: a helyén állott, korábbi faház falának egyes részeit meghagyták, és beépítették a kőfalba. A közfalon nyitott ajtó oszlopai és szemöldökfája is megmaradt, de kővel körülfalazva. A helyreállító munka nyitottan hagyta ezeket az érdekes építészettörténeti részleteket, amelyek a táj népi építészetének egy sajátos eljárását örökítették meg. A kőépítkezés természetesen az anyag lelőhelyének közelében, a hegyvidéken és még inkább a kőbányák környékén honosodott meg. 1910-ben már 9 községünkben általánosak voltak a kőházak, tehát megközelítették vagy elérték a 100%-ot. Kutatásunk feltárta a kőfaragó központok működését, és azok hatását a közeli és távolabbi környék építő gyakorlatára azzal, hogy előbb ablakkereteket, majd tomácoszlopokat faragtak és szállítottak a megrendelőnek. Erre jó példa a siroki kőfaragás, melyet az 1870. körül Parádfürdőn működő olasz kőfaragók lendítettek fel. Tájunk népi építészetének egyik sajátossága a kőbe vájt lakás és gazdasági helyiség. A mediterrán kultúrákból ismert barlanglakások még a Kárpát-medencében is előfordulnak, és a legnagyobb mennyiségben éppen területünkön, a Bükk hegység keleti, déli lábainál. A puha vulkáni kőzetbe vájt üregek legnagyobb része ma már nem lakás, hanem pince, amiben a táj egyik jellemző, értékes termékét, a bort tárolják. A népi és ipari műemlékek védelmének, megtartásának ki kellett terjednie a föld alá vájt lakó- vagy gazdasági építményekre is, főleg a borospincékre, amelyekből egy különlegesen szép példányt már sikerült megszerezni. Sajnálatos, hogy az archaikus tetőszerkezeteket vagy a tájra jellemző tetőformákat alig tudtuk megmenteni és bemutatni. Ezek legnagyobb része a topográfiai leírás óta megsemmisült, de bontáskor pl. múzeumba vihettük be a táji építkezés egy sajátos elemét, a ház mestergerendáját tartó középoszlopot, az ún. boldoganyát. A ház megvételére ugyanis nem volt lehetőség. A tüzelőberendezés és a füstelvezetés régies formáit csak ritkán sikerült már épségben megtalálnunk, a legtöbb esetben egy korábbi formát kellett visszaállítani. Kevés volt az ép kemence, de mindenütt akadt idős helybeli házépítő mester, aki hitelesen tudta a régi kemencét megépíteni. A legtöbb házban szabadkéményes füstelvezetést találtunk, de Párádon egy belülfűtős, kürtös kemence kissé átépített formájából rekonstruálni lehetett az eredetit. Mikófalván és Arányon a leboltozott szabadkéményt nem állítottuk vissza nyitottra, de Noszvajon a félig beomlott szabadkéményt helyreállítottuk. A valóban archaikus formákat csak a kovácsműhelyekben és a barlanglakásokban találtuk meg, és ezeken csak karbantartást kellett végezni. A tetőformák és homlokzatok általában nem igényelték a helyreállítást, de kivételt képez Kisnána, ahol a nyeregtetőt lezáró függőleges oromzatot újabban lekontyolták - továbbá Mikófalva, ahol a ház véghomlokzatát 2. világháború után megváltoztatták. Mindkét esetben sikerült az eredetihez hasonló formát visszaállítani. Az ajtók és ablakok formáját, méreteit nem változtattuk meg, de Kisnánán kőfaragók rekonstruálták az eredeti kő ablakkereteket, Noszvajon pedig a konyha rácsos félajtaját az istállóról kellett eredeti helyére visszatenni. A falumúzeumok egyik hibája kétségtelenül az, hogy Párád kivételével hiányoznak az udvarokról a gazdasági épületek. Egyedül Szilvásváradon maradt meg a nyári konyha, magtár és istálló, utóbbit azonban a tetemes költségek miatt nem tudtuk visszaállítani, ezért lebontásra került. Ugyancsak pénzügyi okokból kell lemondanunk az átányi és a mikófalvi házhoz tartozó és a falu szélén fekvő ólaskertről annak ellenére, hogy ezzel a falumúzeum településtudományi értékét nagyban növelni lehetne, és teljességében bemutatni a megosztott, kettős beltelek használatát, az ezzel összefüggő falusi életrendet. Az udvarok kerítettségében nem mindig sikerült az épülettel egykorú berendezéseket bemutatni. Vagy a kapu, vagy a kerítés majdnem mindenütt rekonstrukció, de voltak esetek, amikor a hitelességet fel kellett adnunk. Kisnánán és Szilvásváradon az udvarok nyitottak voltak, kapu nélkül, de a falumúzeum biztonsága érdekében a zárhatóságról mégis gondoskodni kellett. Itt a helyi hagyományoknak megfelelő, és az épülethez illő kapuformát kellett keresnünk, és azt állítottuk be. A falumúzeumok kialakításának gondolata a múzeumoktól indult ki, és a hatvanas évek közepére megszövegezett programot a távlati és éves munkatervekben felettes szerveink jóvá is hagyták. Külön fedezet erre a célra azonban nem állt rendelkezésre, az éves feladatokra minden esztendőben külön kellett keretet igényelni. A céltámogatásként kapott összegeket mindig ki kellett egészíteni, vagy az Országos Műemléki Felügyelőség, vagy a Mátra-Eger-Bükki intéző Bizottság segítségével. /T^ ^^ty Az épületek fenntartása és még inkább karbantartása egyre növekvő gondot jelent. Nem szólva az é^$5ipari költségek állandó emelkedéséről, a hagyományos anyagok beszerzése és a megfelelő szakemberek felkutatásai munkába állí-