Agrár és ipartörténeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1983 Eger, 1983)

Bela Duranci: Agrártörténeti emlékek a jugoszláviai Vajdaságban

Bár a török hódoltság idejéből agrárjellegű tárgyi emlékeink nemigen maradtak, úgy vélem, vizsgálódásunkat mégis ezzel az idővel kell kezdenünk. A törökök vidékünket 1521-ben, tehát Nádorfehérvár, azaz Belgrád és Szerémség bukása után foglalták el. Buda elestével egyidőben, 1541-ben került török kézre Bácska, legtovább viszont Bánát tartotta önállóságát, egészen 1552-ig (ekkor került török kézre Temesvár és Arad). Ebben a három évtizedet magában foglaló időszakban a lakosság többnyire csak menekült a törökök elől. A majdnem kizárólag pásztorkodással foglalkozó szerbek maradtak csak itt, de messze elkerülték a főbb útvonakat és leginkább a mocsaras vidékeken húzódtak meg. Bizonyíték erre, hogy legtöbb a szerb nemzetiségű Jovan Nonad Crni-hez, ennek a III. Ferdinánd és Szapolyai (Zápolyai) János közötti rövid időszak jelentős alakjának a seregében, akinek állomáshelye 1527-ben éppen Szabadka volt. Egy 1593-ból való graboci kolostori emlék arról tudósít, hogy „... amikor a török Szulejmán legyőzvén a magyar királyt, Lajost" (II. Lajosról van szó), az új hatalom szerb keresztényeket telepít a magyar falvakba és városokba". Ugyancsak ebből a krónikából tudjuk, hogy a törökök engedélyezték a GRABAC kolostor megépítését is, ami viszont azt igazolja, hogy ekkor erősödött a délről betelepülő pravoszlávság hatása. A török szolgálatában levő szerb martalócok családjai kiváltságokat is élveztek. Becskereknél például Mehmed Szolokovicstól engedményeket is kapott, a pravoszláv egyház pedig kezébe veszi a jogi ügyek intézését és a műveltség is jobbára csak a papság feladata lesz. A falvakban — köztudott, hogy a törökök nem itt éltek — úgynevezett patriarchális igazgatás volt. A szpahilukok és a gondviselési (tmarski?) rendszer, amely a korábbi feudálist váltotta fel, bizonyára nem idézett elő olyan stagnációt, mint azt régebben sok történész állította. S minden bizonnyal nem a török hódoltság kezdetén. A Grabocból hazatérő dalmátok egyként azt jegyezték le vidékünkről, hogy „Magyarország gyönyörű és csodálatos ország, búzatermő és termésthozó..." megjegyezve, hogy ott minden megtalálható, amire az embernek szüksége lehet. Érthető a tengermellékieknek a lelkesedése, hiszen ott Dalmácia karsztjai között az éhség uralkodik. Már a török időkben is komoly kereskedelem volt, főleg borral, búzával, szalmával..., de kereskedtek szőlőskertekkel, vízi- és szélmalmokkal is. A Fruska gora-i Remete nevű kolostor például 1669-ben 3000 oszporáért vásárolt vízimalmot, amelynek felét már a következő évben ugyanakkora összegért el is adta. Az ugyancsak Fruska gora-i Krusedol kolostornak, a török uralom vége felé 3-4000 birkája, ezer szarvasmarhája és 140—150 ökre van. Földjeit már akkor négy—öt ekével szántották, évente 3-4000 kalangya búzájuk és 6000 pint (1 pint kb. 1,5 liter) boruk termett. A török időben tehát jól megszervezett birtokok, úgynevezett spahilukok voltak, gazdasági épületekkel ellátott kolostorok. A portyázó pásztorok pedig veremházakban (zemunica) laktak. A középkori falvak elnéptelenedtek, pusztaságokká lettek, elvesztették eredeti rendeltetésüket. Nos, ezeknél a vermeknél, veremházaknál kellene megállni egy percre, annál is inkább, mert sok útleírás is említést tesz róluk. Gróf Csáky Imre kalocsai püspök, bizonyos ellenszenvvel írva a vidékről, 1718-ban megemlíti, hogy az ottaniak Jobbára föld alatti rejtekhelyeken, mintsem a földön élnek, s nem építenek semmi maradandót..." Egy még régebbi írásos emlék, bizonyos Braun útleíró viszont 1669-ben ezt írja: „...hogy kíváncsiságunknak eleget tegyünk, leszálltunk lovainkról és be-be tértünk házaikba, amelyeket jobb állapotban találtunk, mint gondoltuk volna. Szobájuk volt, fából készült kéménnyel, s azon a távolabbi falon ablak volt, kissé kiemelve a föld felszíne fölé. A szoba rendezett volt, mint a földön épült szegényházakban. Minden egyszerűnek tűnt, az ottani vidék szokásait tükrözte." Az egyéb leírások e két szélsőséges között mozognak. Az azonban nyilvánvaló, hogy ezek a vermek nem odúk, hanem építmények, racionálisan megépített primitív építmények, amelyek összhangban vannak az akkori lehetőségekkel és szükségletekkel. Jellemzői, hogy: 1. gyorsan és olcsón felépíthetők és mobilisak, 2. könnyen hozzáférhető anyagból készülnek, mint amilyen a föld és a fa. Mindkettőből van bőven; 3. nehezen fedezhetők fel a síkságon is; 4. nem jelent különösebb értéket és ezért könnyen otthagyható, ha szökésre kényszerülnek, jobb legelő után kell nézniük vagy ha a járvány pusztít. Az imént említett háztípus részben már a mobilis, de szinte teljesen annak tekinthető - nálunk ,,KUCER" néven ismert — a kunyhó és házacska egyfajta ötvözete, amelynek elődeit és újabb változatait a Jugoszlávia déli részein elterülő Kosovo tartományban még századunkban is megtaláltunk. Tehát pontosan ott, ahonnan valamikor az itt élő, főleg szerb lakosság települt. A kucer valójában szántalpas kunyhó, amelyeket ökrökkel vontattak. Ilyenre emlékszik vissza Stojan Novakovic (1842—1915) tudós is, aki a múlt század közepén, gyermekkorában maga is hasonlóban lakott. Egyik maradványára 1937/38-ban akadtak rá a bácskai Bodjani község határában. Sajnos, az árvíz már teljesen megsemmisítette. A XVIII. század elején a mai Vajdaság területét szinte kizárólag a szerbek lakják, s még magyar térképek is vidékünket „Rascia", Rácország, illetve Ráczvilágnak jelölik. E ténynek történeti magyarázata, hogy a török hódoltság idején betelepült szerbek zömmel ittmaradtak, s hozzájuk csatlakoztak 1690-ben a Kosovóról, az imént említett vi-