Agrár és ipartörténeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1983 Eger, 1983)

Kiszely Gyula: Magyarország bányászati és kohászati műemlékei

győri vasmű megindulásakor kezdték meg. A Gtranzenstein altárót 2320 méter hosszban 1873-ban építették, mely száz éven át szolgálta a diósgyőri vasgyárat. Olajbányászati emlékeinket a termelés területén meghagyni nem tudtuk, ezért a fúrótornyokat, szivattyúkat és minden - az olajbányászatban használt - berendezést Zalaegerszegen (Zala megye) az ott létesített Olajipari Múzeum 32 450 m

2 szabadtéri kiállítási területén helyeztük el, mint becses ipartörténeti emlékeket. Olajiparunk múltja a múlt század közepére nyúlik vissza. Az eredményes és nagyüzemi olajbányászat 1937-ben kezdődött. Kohászat A mai országterületen egyetlen fémbányászati emlékünk egy ezüstkohó romjai Nagybörzsönyben (Pest megye) található. Az ezüstkohászat itt a 15. század első felében kezdődött. A kohórom az 1774-ben épített ezüstkohó maradványa. Nagybörzsönyben látható az 1417-ben épült torony nélküli gótikus bányásztemplom, oromzatos homlokzattal, körtetagozatos ajtaja felett bányászjelvénnyel. Legrégibb vaskohászati emlékünk a Garadna-patak völgyében 1770-ben alapított Diósgyőr Hámori Vasmű ó-massai (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) nagyolvasztójának támfala. A vasművet Fazola Henrik egri lakatos és nagyórakészítő mester alapította. A nagyolvasztó 1772-től 1814-ig, azúj-massai nagyolvasztó felépítéséig dolgozott. Az olvasztót akkor lebontották, köveiből az olvasztó mellett iskolát építettek, a támfalat érintetlenül meghagyták. A támfal a Központi Kohászati Múzeum egyik szabadtéri egysége. A gyáralapító Fazola Henrik munkája az egri városháza barokk kovácsolt vaskapuja, mely hazai vasművességünk egyik remeke. Ó-massától néhány kilométerre a Garadna-patak völgyében Uj-massán Fazola Henrik fia Fazola Frigyes kohómérnök 1804-től 1814-ig építette a völgy második nagyolvasztóját, melynek hasznos űrtartalma 22 m

3

, több mint háromszorosa az Ó-massainak. A nagyolvasztó többszöri átépítés után 1871-ig, az új diósgyőri vasgyár indulásáig működött, ekkor állították le. Néhány év után az olvasztót részben lebontották, köveit építési célra használták fel. 1910-ben a kohórom még jól látható volt, majd az erdő növényzete elfedte. 1937-ben — mint már a bevezetőben is említettem — a műemléki állagmegóvásra tervet dolgoztak ki, a megvalósítás csak 1951 —52-ben történt meg. A helyreállított nagyolvasztó és a mellette felépített Massa Múzeum és egy vízihámor a Központi Kohászati Múzeum egyik egysége. Fazola Henrik az Ó-massai nagyolvasztóban termelt nyersvas feldolgozására a Garadna- és a Szinva-patak összefolyásánál Alsó-Hámorban építette fel hámorait 1770—1772-ben. A hámorokból emlék nem maradt meg, csupán a vasmű 1779-ben épített kancellária" épülete, melyben az igazgató lakását, hivatalát, a gyár készáru raktárát és élelmiszer raktárát helyezték el. Az épület földszinti helyiségeinek mennyezete keresztboltozatos téglafödém, a felsőbb szinteknél fagerenda födém volt, melyet 1968-ban biztonsági okokból vasbeton födémre cseréltek ki. Az épületben a Központi Kohászati Múzeumot helyezték el. Itt a magyarországi vaskohászat ezeréves történetét mutatják be. Az 1770-ben alapított Diósgyőr Hámori Vasműnél Alsó-Hámorban az indulástól kezdve állandó probléma volt a hámorok vízikerekeinek meghajtásához szükséges víz előteremtése. Az aszályos időben, de főleg a nyári hónapokban nem állott rendelkezésre elegendő víz, így a hámorokat le kellett állítani. Évről-évre nyilvánvalóbbá vált, hogy a folyamatos üzem biztosításához egy vízgyűjtőt kell építeni. A mesterséges tó építésére a Garadna- és a Szinva-patak összefolyásánál, a mai Lillafürednél volt a legalkalmasabb hely. A gát építését 1810-ben kezdték meg és 1812-ben fejezték be. A tó eredeti tárolóképessége 1 034 341 m

3 víz. A tó 1871-ig az Alsó-hámori hámorokat, utána az 1868-ban épített új diósgyőri vasgyárat látta el ipari vízzel. A tó közel 150 évig a diósgyőri vaskohászat fontos víztárolója volt. Ma már csak idegenforgalmi érdekesség. A gát tövében, a leeresztő zsilip zárókövén ma is látható bevésve az 1812-es évszám. Az 1920-ban a Tohonya-patak mellett Jósvafőn (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) épített vashámorból csak egy épület maradt meg, a szívógázmotor- és raktárház. A hámorban — melyet mecenzéfí hámorosok építettek — kapát, ásót, lapátot, csákányt, ekevasat gyártottak. A hámort 1938-ban szüntették meg. A víztároló kőfala részben még ma is látható. A vasfeldolgozás egyik legősibb ága a kovácsolás. Ennek ősi, s hazánkban 800 éves múltra visszatekintő iparágnak egyik változatát mutatja be a verpeléti (Heves megye) műemléki falusi kovácsműhely. A műhely a 18. század végén vagy a 19. század elején épülhetett, mely eredeti tárgyaival mutat be egy falusi kovácsműhelyt. A bejárattal szemben van a kovácstűz. Ehhez csatlakozik a lábbal működtetett fújtató, előtte a lécből készült szerszámráma a szerszámokkal. A kovácsműhely ma múzeum. A kovácsolás egy fejlettebb formáját a hámorkalapáccsal működő hámort őrzi a Szentgotthárdi Kaszagyár (Vas