Képzőművészeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1981 Eger, 1981)

Görbe Katalin: A képzőművészeti restaurálások dokumentációs követelményei

Visszatérve a műemléki dokumentációhoz: a fent említett műszaki adatrögzítést építészettörténeti és régészeti dokumentáció egészíti ki, ami a kormeghatározó leletek vizsgálatán alapul. A megismert eredmények összegezéséből születhetnek meg a rekonstrukciós tervek, makettek. Az ilyen módon hatalmasra duzzadt dokumentációk rendszerezésére is ki kellett alakítani valamilyen módszert. Lássunk példaként egy csoportos!tási lehetőséget. Az előkészítő, felderítő dokumentációkhoz tartoznak az archív fényképfelvételek, a bejárási jegyzőkönyvek, a környezet földi, geodéziai adatai, bibliográfiai, levéltári adatok. Az elödokumentációk csoportjába soroljuk a régészeti, restaurátori kutatás dokumentumait, az adatrögzítő építészeti felméréseket ül. fotogrammetriai felvételeket, az archív fényképanyagból készített szerkesztő-fotogrammetriai rajzokat, az építészeti feltárás dokumentációját stb. Építészeti dokumentáció címszó alatt található a műemlékhelyreállító építészeti munkára és az építés során felmerülő módosításokra vonatkozó tervanyag. Az utódokumentáció magában foglalja a műemlékhelyreállítás vagy átalakító munka során keletkezett új állapot leírását és fényképfelvételeit. Mindezek kivonata, a törzsdokumentáció koncentráltan tartalmazza a rövidített adatrögzítő műemléki dokumentációt, és az egyéb dokumentációs lelőhelyek vonatkozó számait. A többi műfajon belül (festészet, szobrászat, grafika, iparművészet) a dokumentálás nem ennyire bonyolult, mint ahogy ezt a vetített példákból látni fogjuk: a) állapotrögzítés minden lényeges nézetből és részletről, b) dokumentálás a konzerválásról, c) a feltárt állapotról, d) a szintbeli kiegészítésről és d) a retusról. 3. A dokumentációt teljesebbé teszik a speciális vizsgálatok, ugyanis a természettudományos módszerek egyre nagyobb teret kapnak a restaurálásban. Lássuk először a fizika szerepét. A normál tárgyfotók sok esetben nem tudnak képet adni a hiányok tényleges nagyságáról, jellegéről, belső szerkezetéről, anyagáról, valamint az előrajzokról. A látható hullámtartomány alsó és felső határán túli fényképezés ezt lehetővé teszi. A 400 nanométeres hullámhossz alatt készített felvételek az UV (ibolyántúli) illetve lumineszcens felvételek. Itt már nem alkalmazhatjuk megvüágításra a szokásos reflektorokat, helyettük nagynyomású higanygőzlámpát alkalmazunk gerjesztő fényforrásként. Az UV fény hatására a festék- és lakkréteg jellegzetesen fénylik. Az UV fényképezésnél a fény látható részét sötét felvételi szűrővel kiszűrjük, és az emberi szem számára láthatatlan részt rögzítjük filmen. így információt kaphatunk a festmény felületi egyenlőtlenségeiről, a lakkréteg jellegéről. Bizonyos esetekben felismerhetők a normál fénynél alig látható ábrázolatok is. A lumineszcens felvételnél a világos UV szűrő a sugárzás látható részét engedi át. Ebben a fényben a különböző anyagok ill. a különböző korokban felhordott rétegek eltérően viselkednek, a friss és az elöregedett kötőanyag jellegzetesen más módon lumineszkál. A restaurátor számára ez az egyik leghasználhatóbb felvételi mód, hiszen a későbbi javítások helyéről, a retusok pontos méretéről tájékoztat Különösen nagy segítséget nyújt normál fénynél nehezen megkülönböztethető rétegek leválasztásánál. A 700 nm feletti tartományban készülnek az infravörös felvételek. Ez a láthatatlan sugárzás infravörösre érzékenyített filmanyagra felfogható, illetve elektronikus átvitel segítségével TV képernyőre kivetíthető. Ilymódon megjeleníthető a festékréteg alatti előrajzolás, képet kaphatunk a festmény készülése közben végrehajtott módosításokról. Az infrafelvételek összehasonlítása, értékelése alapján ismereteket szerezhetünk arról, hogy egy-egy művész miként kezdte a munkáját, melyek azok a jellegzetes előrajzok, ecsetvonások, amelyek csak rá jellemzőek. Az adatokat összegyűjtve fény derül a különböző korok, iskolák, csoportok, mesterek karakterére. Ezáltal kétségbe vonhatjuk egy kép eredetiségét, vagy éppenséggel alátámaszthatjuk azt. Egyes, szabad szemmel nehezen látható szignaturákat infravörös sugárzással jól láthatóvá tehetünk. Természetesen ennek a felvételi módszernek is megvannak a maga határai. Vastag ill. sok nagyrendszámú elemet tartalmazó fedőréteg alá nem képes behatolni. A sugárzás hatásfoka nagyobb hullámhossz esetén nő, viszont azt is figyelembe kell venni, hogy a 950 nm vagy efölött értékenyített fotóanyagok hőre rendkívül érzékenyek. Ezért térnek át egyre inkább a restaurátor intézetek és laboratóriumok az infravörös képfordító berendezésre. Használata egyszerűbb és hatásfoka is lényegesen jobb: kb. 1500-2000 nm-ig érzékeny. Ez annyit jelent, hogy a legnehezebben áthatolható malachitzöld és azuritkék rétegek alatt is kimutatható vele az alárajzolás. Az eljárás lényege a következő: az infracsővel és felvételi szűrővel ellátott ipari TV által kapott képet képernyőre kivetítjük, ez normál filmanyagra fényképezhető. Előnye, hogy a fényképkészítés hosszadalmas folyamatát elkerülve az infrakép azonnal látható. A készülék hordozható, így alkalmas falfestmények, nehezen mozgatható műtárgyak vizsgálatára is. A speciális fototechnikai vizsgálatok igen jelentős része a röntgenezés. Ezt a sugárzást nem sokkal azután, hogy Röntgen 1895-ben felfedezte, már alkalmazták műtárgyvizsgálatra. Ezek a vizsgálatok többnyire még nem a restaurálással voltak kapcsolatban, céljuk a műtárgy hamisítás leleplezése volt. A röntgensugárzás igen rövid hullámhosszú, nagy áthatoló képességű elektromágneses sugárzás. Az anyagok eltérő sugárgyengítése a filmen feketedési kontrasztot okoz, ezért alkalmas a röntgenezés rétegvizsgálatra. A röntgenkép kimutatja az eredeti részek és a kiegészítések mélységét, az alávásznazásokat, a fa növekedési hibáit és évgyűrűit is. A műtárgy belső szerkezete így jól meghatározható, mert megjeleníthetők az illesztések, csapolások, szegelések és repedések. A konzerválás szempontjából fontos ismerni, hogy merre vannak a farontó bogarak járatai, müyen a járatsűrűség. A röntgenfelvétel alapján meghatározhatók a szobrok belsejében lévő üregek, azok kiterjedése és elhelyezkedése.