Képzőművészeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1981 Eger, 1981)

Szabó Zoltán: A kémia szerepe és jelentősége a képzőművészeti restaurálásban

A kémia feladata abban áll, hogy a körülményekhez képest a legártalmatlanabb oldószert keresi meg, amely a legkevésbé duzzasztja az alsó képrétegeket, de le tudja oldani a lakkot. Ha a kémia szerepéről van szó, nem lehet elhallgatni, hogy sokat vitatott kérdés: mi a műanyagok szerepe és jövője a képzőművészeti restaurálásban? A restaurátorok közül sokan idegenkednek a műanyagoktól, természetes anyagokkal lakkoznak és retusálnak. Mi ennek az alapja? Nyüvánvalóan az, hogy pl. a természetes lakkalkotók, a masztix és a dammár tulajdonságai jobbak a ma ismert műanyag lakkokénál. Páraáteresztő-képességük ötöde-tizede a műanyaglakkokénak. Kevésbé sárgulnak és öregednek. Viszont azt is könnyen beláthatjuk, hogy a restaurálásban is a műanyagoké a jövő. Egyrészt a műanyagok már nagyon régen nem pótanyagok, és olyan tulajdonságú műanyagokat lehet ma már előállítani, amilyenekkel a termé­szetes anyagok nem rendelkeznek. Másrészt minden műtárgy egyedi eset, nincsen két egyformán készült és egyfor­mán öregedett tárgy. Tehát minden műtárgy speciális kezelést és kezelő szereket igényel. Az anyagoknak ez a változatossága viszont csak a műanyagok körében képzelhető el, hiszen a vegyészek olyan anyagokat tudnak ma már előállítani, amüyenre csak szükség van. A természetes anyagok tulajdonsága viszont genetikaüag determinált, számuk pedig erősen korlátozott. (Vagyis nem tudunk olyan tehenet kitenyészteni, amely pont egy adott műtárgy restaurá­lására alkalmas, az eddigiektől eltérő kazeint tartalmazó tejet ad.) Ez sugallja azt a kijelentést, hogy a műanyagoké a jövő. A műtárgyvédelem koránt sem azonos a restaurálással. Szakszerű tárolás és kiállítás nélkül a restaurálás csak smink, amit az idő újra meg újra lemos. Mit segíthet e téren a kémia? Az anyagok romlásának három alapvető tényezőjét — az oxigént, a vízgőzt és az ibolyántúli sugárzást ­ismerjük. Az első kettő ellen védekezhetünk ugyan bevonatokkal, de a legtöbb bevonat gyorsabb ütemben engedi át a korróziv anyagokat, mint ahogy azok a műtárgyon reakcióba lépnek. Az oxigént és a vízgőzt a képzőművészeti tárgyak légteréből - emberi okok miatt - kizárni lehetetlen. Marad a harmadik tényező, az ibolyántúli sugárzás, ami ellen eredményesen védekezhetünk. A múlt században a vegyészek azzal a kérdéssel kezdtek foglalkozni, hogy mitől színesek a szerves vegyületek. Megtalálták az okát Ha a vegyületben kromofór csoport van, akkor színes, ugyanis a molekula fényabszorpciója a látható fény tartományba esik. Csakhogy sok olyan vegyület van, amelynek van kromofór csoportja, mégsem látjuk színesnek. Ugyanis ezen csoportok közelében lévő egyéb csoportok módosíthatják a molekulafényelnyelését úgy, hogy az ibolyántúli tartományba került. Ezek a vegyületek — mindenekelőtt a benzotriazol és a benzonfenon származékai - ultraibolya abszorberek. Ha plexi üvegben vagy az ablaküvegre felkent lakkba tesszük ezeket, a napfényből kiszűrik az ibolyántúli sugárzás nagy részét. így a termékbe kevesebb káros sugárzás jut. Mivel a terembe bejutó és ott a falakról visszaverődő, szórt ibolyántúli sugárzás is veszélyes, a falakat, a sugárzást kb. 80—90%-ban elnyelő cinkfehér festékkel célszerű befesteni. Ezekkel az egyszerű kémiai fogásokkal a műtárgyak kémiai korróziója ezredrészére csökkenthető. Ahogy a műtárgyat ért korróziv hatások nem csak kémiáik, és az ellenük való védekezés sem csak kémiai módszerekkel történik, úgy ez az előadás is csak akkor lenne teljes, ha a többi természettudomány képviselője is beszélhetne a saját tudománya és a képzőművészeti restaurálás viszonyáról.

Next

/
Oldalképek
Tartalom