Népi Építészeti Emlékeink Védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1979 Eger, 1979)

Dr. Bakó Ferenc: Népi építészeti emlékek és védelmük Heves megyében

javításokat kellett elvégeztetni, egyes esetekben régi — a hagyományból ismert — szerkezeteket, vagy formákat rekonstruálni. Meg kell azonban jegyeznem, hogy nem szívesen nyúltunk a rekonstrukcióhoz, de a parádi Palóc-házban ennek feltétlen szükségét éreztük. Itt az északi hegyvidékre jellemző tüzelőberendezéseknek már csak egy korszerűsített változatát találtuk meg, amit az eredetire állítottunk vissza. így didaktikusán be tudjuk mutatni a kémény nélkül működő, belső tüzelésű, úgynevezett kürtös kemencés háztípust, aminek Észak-magyarországon már egyetlen példánya sem használatos. Egyébként a többi épületben a szabadkéményes, boglyakamencés tüzelőberendezés vagy érintetlen volt, vagy olyan állapotban, hogy helyreállítása csak javításnak minősült. A helyreállításokat részben az Országos műemléki Felügyelőség, részben helybeli, vagy egri kisiparosok végezték, épp így a kivitelezést is. A vásárlás és a helyreállítás költségeit elsősorban a Múzeumot fenntartó Hevesmegye Tanácsa, részben a helyi tanácsok, a Mátra-Eger-Nyugatbükki Intéző Bizottság és az Országos Műemléki Felügyelőség biztosította. A terveket az Országos Műemléki Felügyelőség minden esetben felülvizsgálta és jóváhagyta, enélkül a munkát nem lehetett elkezdeni. Az épületek tetőformáit nem változtattuk meg Kisnána kivételével, ahol az eredeti nyeregtetőt az 1910-es években lekontyolták, s a homlokzatot ezzel teljesen elrontották. Itt visszaállítottuk a nyeregetőt és a vakolt kőoromzatot, amelynek díszítését a falu egy másik, hasonló korú házáról vettük át. Hasonló módon archaizáltuk a véghomlokzatot Mikófalván, ahol a régi a második világháború során rongálódott meg, de még emlékeztek rá. Ezeket a rekonstrukciókat helybeli, öreg építőmesterekkel végeztettük el. Az utcai és udvari homlokzatokon az ablakokat a legutóbbi állapotnak megfelelően tartottuk meg, kivéve Kisnánát, ahol a régi ablakokat 1912-ben megnagyobbították, a tornác faoszlopait pedig eltávolították. Mind az ablakok kőkereteit, mind a tornác oszlopokat a falu régi házain megfigyelhető gyakorlatnak megfelelően állítottuk helyre. Ezeket a falumúzeumokat többnyire enteriőrszerűen rendeztük be, a helyszínen összegyűjtött régi bútorokkal, berendezési és használati tárgyakkal. A berendezés minden esetben rekonstrukció, mert a házak, megvételük idején, már újabb bútorokkal voltak berendezve, a rekonstrukció pedig lehetőleg a ház építési idejének lakáskultúráját igyekezett megragadni, ábrázolni. Az épületek fenntartása — meg kell mondanunk — nem kis gond, nem kevés munkát igényel. Az egykori lakóház funkciójának megváltozása együtt jár a rendszeres fűtés elmaradásával, ami hat a falak és a belső tér páratartalmára. A leggondosabb szellőztetés ellenére is nyírkosság, penészedés észlelhető, aminek talán az a leghatásosabb ellenszere, hogy időnkint a múzeumházakat is be kell fűteni, használatba véve a hagyományos tüzelőberendezéseket. A természetes tetőfedő anyagok — szalma, nád — beszerzése mind nagyobb nehézségekbe ütközik, nem szólva arról, hogy az alkalmazásukat ismerő iparosok száma állandóan csökken. Ezeket a műszaki problémákat a múzeumnak saját hatáskörében kell megoldania, gondoskodva anyagról és szakemberekről. Előadásomban a népi építészeti emlékek védelmének egy lehetséges módozatát igyekeztem bemutatni. Meggyőződésem, hogy a módszeres védelem csak a területünkön fellelhető anyag ismeretében lehet hatásos, vagyis a védelem nem nélkülözheti a tudományos kutatást és feldolgozást. A másik konklúzió, amit az elmondottakból levonhatunk, hogy a védelem és megőrzés érdekében előnyös a népi műemlékek hálózatba szervezése, amelyet múzeumi rendeltetéssel és fenntartásban lehet a legcélszerűbben a társadalmi művelődésnek és a szülőföld, a haza megismertetésének nemes szolgáltába állítani.