Népi Építészeti Emlékeink Védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1979 Eger, 1979)

Dr. Bakó Ferenc: Népi építészeti emlékek és védelmük Heves megyében

dasági udvarai, a Szállás, vagy Tanya néven emlegetett kertek a falutól kilóméternyi távolságra voltak. A települések harmadik típusa a földesúr lakóháza, kúriája köré csoportosuló zsellértelkek kusza halmaza volt, aminek előzményei a középkorig vezethetők vissza. A népi műemlék-kutatás figyelmet fordított a település-szerkezet kisebb összetevőire, a telkekre is. Az északi hegyvidéken élő palócok egykor kisnemesi kiváltságokkal rendelkező nemzetségei a zsúfoltságig beépítették udvaraikat, mert a nagykorúságot elért nemes férfi örökölhette a birtok rá eső részét. A jobbágyok udvarán ugyanakkor csak egy-egy lakóház állt, mert a jobbágy telek csak kivételes esetben, a földesúr engedélyével volt megosztható. Jellemző, hogy ezek a szokásjogok egy ideig még a jobbágyfelszabadítás után tovább éltek. A tudományos kutatásra, illetve a védelemre alkalmas épületek kiválasztásának egyik lényeges szempontja az épület kora, régisége volt. Amint előbb említettem, Heves megye falusi lakóházainak 85 %-a a XX. században épült, s ebből következően viszonylag kevés a „régi"-nek nevezhető épület. A régi azonban relatív fogalom és esetünkben — tekintettel a nagymérvű iparosodásra és urbanizálódásra - ki kellett ezt terjesztenünk a XX. század első negyedére, sőt egy-egy kivételes esetben még a harmincas évekre is. A további szempontok között elsődleges fontosságú az anyagok és szerkezetek szerepe, előfordulása. Területünkön a faépítkezés gyakorlatilag a XVIII. század végén megszűnt, ezért kutatásaink már csak igen kevés faházat tudtak feltárni. Az 1950-es években még álló hét faház mindegyike gerendavázas, zsilipéit falszerkezettel készült és a hagyományból egy hajdani faház készítő központ rajzolódott ki. Hasonló megállapításokat tehettünk a vesszőből font és tapasztott falazatok alkalmazásáról is. A növényi anyagokból készített falazatok főként az északi hegyvidéken, kisebb részben pedig a Tisza folyó mentén terjedtek el és maradtak fenn, amit ökológiai tényezők indokolnak. A természetes építőanyagok között mennyiségben első helyen áll a föld, mert a korszerű közlekedési eszközök kifejlődése előtt területünk nagy részén, vagyis az alföldi sík vidékeken a fa és a kő nem volt közvetlenül megszerezhető. A föld építkezés legprimitívebb formái, a földbe mélyített veremházak századunkat ugyan már nem érték meg, de 1910 körül a földből és főleg vályogból emelt házak az összesnek 76 %-át tették ki. Ha tekintetbe vesszük, hogy ez az arány 1970-re is csak 50 %-ra csökkent, világossá válik, hogy a védendő és megőrzendő házak kiválasztásakor nem lehet ezt az építőanyagot figyelmen kívül hagyni. A harmadik, területünkre jellemző falazó anyag, a kő elterjedése népi használatban a XVIII. század végén kezdődik és térhódítása egybe esik a másik nemes anyag, a fa alkalmazásának megszűnésével. A kő építkezés természetesen az anyag lelőhelyének közelében, a hegyvidéken és még inkább a kőbányák környékén honosodott meg. 1910-ben már 9 községünkben általánosak voltak a kőházak. Kutatásunk feltárta a kőfaragó központok működését és azok hatását a közeli és távolabbi környék építő gyakorlatára azzal, hogy előbb ablakkereteket, majd tornác oszlopokat faragtak és szállítottak oda, ahol később már falaztak is kőből. A kőről, mint anyagról szólva, meg kell említenünk a kőzet természetes felhasználását emberi vagy állati lakás, illetve egyéb gazdasági építmény céljára. A mediterrán kultúrákból ismert barlanglakások még a Kárpát-medencében is előfordulnak és a legnagyobb mennyiségben éppen területünkön, annak keleti részén. A puha vulkáni kőzetbe vájt üregek legnagyobb része ma már nem lakás, hanem pince, amiben a táj egyik jellemző és igen értékes termékét, a bort szokták tárolni. A népi és ipari műemlékek védelmének, megtartásának ennélfogva ki kell terjednie a föld alá vájt lakó, vagy gazdasági építményekre is, főleg a borospincékre, amelyeknek igen szép, formában és díszítményben figyelemre méltó példáit ismerjük. Kisebb gondot jelent a kiválasztásnál a tetőszerkezet és a tetőfedés anyaga, technikai megoldásai. A tetőszerkezetben a szarufás forma már az általános, de lehetőség nyílik még a korábbi, ágasfás típusok egy-egy példányából is a megőrzésre. A természetes tetőfedő anyagokat nálunk túlnyomó részben a rozs-szalma és a nád képviseli. A Bükk és a Mátra hegységben készített és még a múlt század derekán is gyakoribb fazsindely ma már ritkaság számba megy. A terméskő palát a Múlt század második felében az egri érseki uradalom termelte ki a Bükk hegység délnyugati peremén és főleg az uradalom falvaiban és a Bán völgyében terjedt el. Századunkban a födém régi formái növényi anyagokból készültek. Kezdetlegesebb és régibb a vastagon sarait, tapasztott vessző födém és újabb, kisipari készítésű a kazettás deszka mennyezet. Mind a kettős az általgerendák sora és esetleg egy erős mestergerenda tartotta. A tájra jellemző a födémet a kemence sarka közelében megtámasztó fa oszlop, amit boldoganyának vagy boldogasszony fájának neveztek és aminek a régiek mágikus szerepet tulojdonítottak. Az alaprajzi elrendezés fejlődési vonalában sajátos helyet foglalnak el a több család számára épített cselédházak, melyek egy példánya - kőből építve a múlt század végén - korunkat is megérte. Az északi hegyvidék egysejtű háztípusa már csak a hagyományból rekonstruálható, de a kétsejtű ház még századunkban is a lakások többségét képviselte. A XIX. század és a XX. század első felének paraszti építőkészségét és műszaki tudását legteljesebben a háromsejtű lakóház fejezi ki. Kettéválik benne a hegyvidékre jellemző hideg pitvaros és a síksági szabadkéményes forma, de a századfordulón már a kettő erős keveredését állapították meg. Az északi típus használatának fő jellemzője a hideg, füthetetlen női lakókamra, ami a múlt század közepe előtt a mainál nagyobb területen volt elterjedve.