Népi Építészeti Emlékeink Védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1979 Eger, 1979)

Dr. Barcza Géza: A népi műemléki állomány elemzése és helyszíni megmentésének rendszere - Mendele Ferenc: Népi műemléki jelentőségű területek – Népi építészeti együttesek

ma is vonzó félszigeten már 1937-ben felmerült az a gondolat, hogy a Disznósi Halászcéh környékén szabadtéri múzeumot kellene kialakítani, a parasztházak műemléki helyreállítása mégis csak az 1960-as évek közepén kezdődött meg. Tihany ősidők óta lakott hely, s mint magyar település is a legelsők közé tartozik. Az előbbiről a koravaskori földvár, - az utóbbiról az apátság 1055. évi alapítólevele tanúskodik. Az itt közölt adatok alapján jórészt ismerjük XI. századbeli gazdálkodását is és a következő századokból fennmaradt okiratok jóvoltából nyomon követhetjük a félsziget történetét. Mai helyére a XVI-XVII. században költözött a nép (a középkorban a révnél, illetőleg a szárazföldről bevezető útnál volt egy-egy település), amely a kolostorból végvárrá alakított erődítményben teljesített szolgálatot. Fényes Elek 1836-ban megjelent munkájában a 387 lelkes Tihany a mezővárosok rangsorában szerepel. Lakossága halász, révész, bortermelő volt, de földműveléssel is foglalkozott. A XIX. század második felében Tihany korábbi megélhetési forrásait elvesztette s elszegényedett. A szőlőt a filoxéra pusztította el és az alig 400 holdnyi szántó (a révészet és a halászat megcsappant lehetőségei mellett) zsellérsorsra kárhoztatta a község lakóinak nagyobbik részét. Jórészt ennek „köszönhető" a középkori faluszerkezetre utaló mai utcahálózat, s sokszor egymáshoz épített, nagyobb gazdasági épületeket nélkülöző - zsellérházak sora. Változatos vonalvezetésű lejtős utak biztosítják ma is a település sajátos hangulatát és emelik ki az épületek műemléki értékeit. A régi halász- és zsellérházak nagy része Tihanyban még ma is áll, bár a XIX. század végétől kezdődően többségüket átalakították. 1851-ben még valamennyi ház füstöskonyhás a faluban, ma már csak a Halász köz u. 4. sz. telken találunk ilyet. (Legtöbbjüknél a XIX. század derekán kerül csak kémény a tűzhely fölé.) A szelemengerendás, ollóágasos nyeregtetőket náddal fedték és a nyerskő felületre fehérre meszelt vakolat csak az ablakok köré, valamint a bejárat felőli — általában mellvédes, íves tornácú — hosszoldalra került. (A Balaton-felvidéki házon különösebb díszítést nem találunk, olykor elvétve a csúcsfalon szerényebb stukkó díszek jelentkeznek, mint pl. monogram, évszám, címer stb. A ház elsősorban építészeti tagozottságával, a gádor oszlopainak ritmusával, az arányok nyugodt rendjével esztétikus. Ilyen házakat ma már csak a 140 portából álló védett területen, (amelyen belül 64 népi műemléket tartunk nyilván) találunk. A félsziget műemléki jelentőségű területének felhasználására gondosan mérlegelt javaslatok készültek. Ezek alapján véglegesnek tekinthető az a területfelhasználási javaslat, amely — a település keleti szegélyén (a már kialakult helyi hagyományok figyelembevételével) szálláshelyeket, múzeumokat és háziipari műhelyeket, vendéglátóipari egységeket, valamint művésztelepet tervez kialakítani; — a község jelenlegi közlekedési gerincét övező Kossuth utcai portákat a faluközpont fejlesztésére, illetve kialakítására szánja; — a nyugati sávra pedig a legértékesebb egyedi épületek felújításával a lakóterület rehabilitációját írja elő. A terv ellenére a település, de az egész félsziget is — teherbíró képességét meghaladó igénybevétele miatt — napról-napra veszít műemléki és természeti értékeiből és ezt a folyamatot csak az eddigieknél is intenzívebb anyagiszellemi beavatkozással lehet megállítani. Még a jobbágyfelszabadítás előttről származóan (és a palóc etnikumra jellemzően) Hollókőn az osztatlan telken álló házakat egyszerre több generáció lakta. A nagycsaládok többházas telkei csak a nemzetség szaporodásával osztódtak apróbb részekre. A már megosztott, de kerítéssel csak ritkán körülvett szalagtelkeken az utcavonalra kerültek az első foglalás jogán épült házak és azok mögött épültek fel az újabbak. A falu átalakulása különösen a többházas telkek számát csökkentette és az udvarok végén különállóan épült házak korábban összefüggő sorából (az elszórtan fennmaradt öt épületen kívül) ma már csak egy rövid szakaszt védhetünk. Később a több-házas telektípus újabb formái alakultak ki Hollókőn, részint az egy tető alá épített házak, részint a közös telek utcai két sarkán álló lakóépületek sorolhatók ezek közé. A soros beépítésű falu megfelelő telekformája Hollókőn is a soros udvar, a lakóházzal egybeépített kamrával és istállóval. Ezek a kőalapra épült, vályogfalu, szarufás, cseréppel fedett épületek az északi magyar (palóc) háztípus külső formáját a századeleji átépítések ellenére is mindmáig megőrizték. Az egykori kürtös kemencés tüzelőberendezéssel együttjáró füstlyukas ormot az 1909-es tűzvész után átépített házakon gazdagon díszített felső deszkaorom helyettesíti és az alatta lévő faragott deszkamellvédes, faoszlopos tornác — ritkábban csak erős kiülésű eresz - a ház udvari hosszoldalára is befordul. A faoszlopos tornác alól közelíthető meg külön-külön bejárattal a fafödémes konyha, a kamra, valamint az istálló is; az egy (ritkábban két) szobája a konyhából nyílik. A mai lakóházak nagyrészt három-, ritkábban két helyiségből állnak: az egyik helyiség, a ház alatt általában pincével. A konyhában ma már a rakott tűzhely az általános, a régi tüzelőberendezésnek (az indófninak) nyomát is alig találjuk. Időközben az udvarra kiszorult kenyérsütő kemence is a különálló nyári konyhában találta meg helyét, amely mellett a szín, a disznóól és helyenként a fásszín, a hambár és a borona kút az általában már körülkerített udvarok tartozékai.