Népi Építészeti Emlékeink Védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1979 Eger, 1979)

Dr. Barcza Géza: A népi műemléki állomány elemzése és helyszíni megmentésének rendszere - Mendele Ferenc: Népi műemléki jelentőségű területek – Népi építészeti együttesek

dig ma már gyakorlatilag nincs is szükség. Utóbbi pedig azt is jelenti, hogy az ilyen épületek fenntartásának műszaki konzekvenciái (pl. a tapasztott sövényfal javítása, a nád- és zsúpfedés pótlása stb.) ma már csak esetenként és nehezen biztosítható. A funkcionális avulás átlagosnál nagyobb mértékével magyarázható, hogy a népi műemlékek védelménél Európa-szerte a múzeumi felhasználás vált gyakorivá, kezdetben szinte kizárólagossá. A helyreállított parasztházakban berendezett néprajzi kiállítások, védett településrészek, - méginkább pedig a Szabadtéri Néprajzi Múzeumok sora tanúskodik erről és a mi gyakorlatunk is korábban csak - illetve elsősorban ezt példázta. Az eddig (kb. 20 év alatt) helyreállított több mint száz népi műemléknél is ezek száma a legnagyobb és a társtudományok művelői is ilyenekről vélekednek a legnagyobb elismeréssel. Az ezzel kapcsolatos eredmények ismertek, mindenki által becsültek és kétségtelenül a népi műemlékek védelméhez korrekt, a további gyakorlatban is nélkülözhetetlen lehetőségeket biztosítanak. Kizárólagosságát azonban vitatjuk. Véleményünk szerint ugyanis nem szabad a felhasználási lehetőségek differenciáltságát kizárni, méginkább pedig rezervátumokat létesíteni. Ellenkezőleg: minden eszközzel a népi műemlékek jellegének és karakterének megfelelő, lehetőleg az eredeti funkcióra utaló hasznosítást kell szorgalmaznunk. Ennek kielégítése esetenként együttjárhat az alaprajz, vagy egyes szerkezeti elemek részbeni módosításával, máshol a mai építési gyakorlatban analóg jogos igények (pl. szigetelt falak) biztosítását igényli. A kevés jó példa alapján érthető, ha ezt a gyakorlatot komoly fenntartásokkal fogadjuk el mi magunk is, de merev elutasítása a népi műemlékek — méginkább együttesek - védelmének lehetőségeit csökkentenék. Ezt azért is figyelembe kell venni, mert a népi műemlékek fenntartását a korlátozott felhasználási lehetőségek, valamint a tulajdonjogi kötöttségek (kevés kivétellel ma is magántulajdonban vannak) különben is aránytalanul megnehezítik. A népi műemlék sorsa ma még - függetlenül a törvényes rendelkezésektől — gyakorlatilag a tulajdonos személyétől függ. Legtöbbjük szegénység jeleként értékeli régi házát és környezetük megbélyegzettjeként viseli sorsát. Házait így akkor is lebontják, ha ezt sem funkcionális, sem a műszaki avulás nem indokolja. Ennek a szemléletnek a megváltoztatásáig - jó esetben is egy-két évtizedig — fokozottabb aktivitással kell népi műemlékeink megmentését biztosítanunk. Falvaink egyre dinamikusabb átalakulása ugyanis napjainkban is tovább tizedeli őket és napról-napra kevesebb a védelemre érdemes épület. Visszatérve az előbbiekhez: a népi műemlékek helyreállításánál — első példája az 1825-ben épült nagyvázsonyi ,,Schumacher-ház" volt — a múzeumi funkciót szolgáló felhasználással változatlanul számolnunk kell. Tájházak és falumúzeumnak ad otthont nem egy, ma helyreállított parasztház, ahol elsősorban restaurálási, esetleg mértéktartó rekonstrukciós feladattal kell megbirkózni. Itt alapvető követelménynek az eredeti alaprajzi és szerkezeti rendszernek a megtartása, az ehhez párosult architektúra bemutatása, a hagyományosnak tekinthető részletek restaurálása stb. számít. Mindezt (a helyenként már-már másolások határát súroló és a részleteknél egyértelműen fellelhető gyakorlatot) kiemelten a népi kismesterségek, (műhelyek) és a „parasztipar'" emlékeinél (száraz- és szélmalmok, vízi- és hajómalmok stb.) figyelhetjük meg. Példa erre a kiskun dorozsmai szélmalom. Az alig 20 éve helyreállított malom 1968-ban összedőlt. A malom helyreállítását a község nevezetességéhez ragaszkodó lakosság és a helyi tanács vezetői segítették elő. Bár a malom szerkezetének szinte valamennyi alkatrésze az összeomlás után is megmaradt, eredeti helyén mégis beton-alapon álló, deszkaszigeteléssel készült, a régi anyagokkal és méretekkel egyező (de teljesen új!) fal- és födémszerkezeteket, tetőzetet és vitorlaszárnyakat kellett most készíteni. Máshol — pl. a kiskunhalasi és a tési szélmalomnál, a ráckevei hajómalomnál, a szarvasi és a tarpai szárazmalomnál, a turistvándi vízimalomnál stb. - a malomház és az erőátviteli szerkezet főbb elemei csak javításra szorultak, de az őrlőberendezés (egy-egy eredeti elem megtartásával) gyakorlatilag újonnan készült. Továbbmenve: pl. a ráckevei hajómalomnál - a hazánk egyetlen ilyen jellegű műemlékénél - a házhajóhoz egy helyben talált, csak javításra szoruló völgyhajót párosítottunk, elkerülendő, hogy az ún. „kézség" mellett az 1950-es évek végén elpusztult tartozékokat is rekonstruálni kelljen. Ezekhez kapcsolhatók azok az elképzelések is, amelyek a jelentős agrártörténeti értékek védelmét szolgálják. Például az 1847-es alapítású sajómercsei szívógáz-motoros malom, a csopaki (helyén már az 1300-as években is vízimalom állott), - a nagybörzsönyi és a tamási-cseringáti vízzel hajtott ,,natur-malom"-nál is a malomház jószerint csak felújításra —, a berendezés rekonstrukcióra vár. Hasonló feladatot jelentett — egyebek mellett — a karcagi (épült 1858-ban) szélmalom, az örvényesi és a zalaegerszegi (olai) vízimalom helyreállítása is annak ellenére, hogy a balatonfelvidékit őrlésre is használják, a másik kettő pedig lényegében múzeumi célt szolgál. Máshol — például a kengyeli, a szegvári, a szentesi szélmalomnál — a megmaradt értékek megmentése volt a feladat és nem törekedtek a hiányzó részek rekonstruálására. Utóbbiak analógiájaként kell említést tennünk a XVIII. században épült ceredi és gemzsei, a nemesnépi (1793), a pankaszi (1755), a szabolcsbákai (szintén XVIII. századi), a tiszacsécsei - a sort még folytathatnánk — faharanglábról, ahol lényegében csak állagmegóvásra törekedtünk. Az előbbivel — mármint a részbeni rekonstrukciós munkával is párosított feladattal — az újmassai őskohó, később a verpeléti, — leginkább pedig a csempeszkopácsi kovácsműhely helyreállításánál találkozott a tervező.