Népi Építészeti Emlékeink Védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1979 Eger, 1979)

Barabás Jenő: A magyar népi építészet táji-történeti tagolódása

A szobának viszont zárt tüzelője volt, a kemence, amelynek szája a konyhába nyílott, oda ahol a tűzhely emelvénye volt. Ez a kemence magas, leginkább csonkakúp, vagy csonkagúla szerű építmény volt. Kis agyagpad vette körül, amelyen ülni, sőt aludni is lehetett. Mindig fehérre meszelték. A magyar lakáskultúra fejlődésében ennek az úgynevezett kívülfűtős kemencének a megjelenése rendkívül nagy jelentőségű volt, mert így létrejött egy meleg, füst nélküli helyiség, a szoba. Ennek a háztípusnak a kialakulása mint említettük a 15. században veszi kezdetét. Érdekes módon a régészeti ásatások során a 16. században elpusztult falvak házainak helyén nagy számban kályhacsempék kerültek elő, ami azt bizonyítja, hogy ekkor az Alföld közepén a szobákban nem kemence, hanem kályha állhatott. A kutatás előtt ma is rejtély, hogy mi okozta a változást, amit tulajdonképpen visszaesésnek is lehet tartani. Egyesek úgy vélik, hogy a török háborúk következtében beálló elszegényesedés miatt váltotta fel a 17. században a kályhát a kemence. Ez lehetséges, de az is elképzelhető, hogy az egyszerűbben elkészíthető kemence tulajdonképpen megfelelőbb volt a magas búzakenyerek sütésére, mint a kályha. Márpedig ebben az időszakban ez a kenyér már a legfőbb néptáplálék volt. Az kétségtelen, hogy a kenyereket a 20. sz. közepéig ezekben a szobai kemencékben sütötték. Ezek szerepe tehát kettős volt, a szobát melegítették vele télen és ebben sütöttek, ritkábban főztek. Nincs bizonyítékunk arra, hogy a 15-16. században már szabadkéményeket is építettek. Ebben az időszakban a konyha lepadlásolatlan volt, szobai kemence füstje tehát előbb a konyhában terjengett, majd a padlásra húzódott. A 17. századból azonban már jól igazolható a szabadkémények létezése. Ez esetben a konyha első fele már fedett volt s a hátsó fele fölé borult az öblös szabadkémény, amely a füstöt most már a szabadba vezette. Ez a konyha a szabadkémény miatt azonban télen meglehetősen hideg volt s így is nevezték: „hideg konyha", mind a mai napig. A szabadkéményt előbb favázzal építették, vesszővel befonták, kívül-belül jól lesározták a tűzveszély csökkentése érdekében. A 18. században azonban már a hatóságok sok helyen tiltják az ilyen gyúlékony szabadkémények építését s elrendelik, hogy ezeket vályogból, esetleg téglából készítsék. Ennek ellenére favázas szabadkémények mind a mai napig szép számmal maradtak fenn. Ezek a belülfűtős kemencés házak az Alföldön szinte kivétel nélkül földből épültek, de többféle technikával. A 10-13. században még erősen földbe mélyítettek voltak, faluk tehát alacsony. 1-2 évszázad alatt azonban a falaik egyre emelkedtek, s ezzel párhuzamosan a földbeásott gödör egyre sekélyebb lett, míg végre eltűnt. A nagy háborús pusztítások, tűzvészek után még a 17. században is építenek átmenetileg gödörházakat, de az akkor már csak szükségmegoldás, amelynek 1—2 példánya az elmaradottabb vidékeken még tovább is megmaradt. Legrégibb a villával rakott sárfal, amely mellé talán a 17. századtól a tömött földfal és a vályogfal is csatlakozott, helyenként teljesen kiszorítva az egyszerűbb változatot. Mindegyik földfalat sárral lesimították, majd kívülbelül fehérre meszelték. A tetőforma majdnem kizárólagosan kétlejtésű, tehát nyeregtető, amit általában náddal fedtek. A cserépfedél csak a 20. század elejétől terjedt el. A tető szerkezete eléggé egységes volt. A ház két végén és közepén vastag, magas, földbeásott oszlopokon feküdt a tető csúcsán a ház hosszában végighúzódó hosszú gerenda, a szelemen. Ez és a fal támasztotta alá a szarufák két végét, amikre a léceket erősítették, melyeken a nád nyugodott. A 19. században a hosszú, földbeásott oszlopok helyett a falakra helyezett rövidebb oszlopokkal vagy X alakú állványokkal is alátámaszthatták a szelement. A század végétől a fejlettebb ácstechnikai megoldások kifejlődésével a szelemen már el is maradt, a tető súlyát csak a szarufák hordták. Ugyancsak a 19. század elejétől valamivel szélesült a ház, gyakran oszlopos tornácot kapott, előbb faoszlopokkal, majd téglaoszlopokkal. Ez a tornác és a ház utcai homlokzata szokott leginkább díszes lenni. A tetőcsúcs díszítése történhetett fűrészelt, esztétikusan elrendezett és kiformált deszkákkal, vagy később vakolatdísszel. Az építészeti stílusok közül az Alföldön a klasszicista stílus változata terjedt el leginkább. A gazdasági épületek közül itt legjellegzetesebb az istálló, amely a lakóháztól mindig elkülönítetten épült s gyakran 4 lejtésű tetővel készült. Annyiban különlegesek ezek az istállók, hogy más vidékekétől eltérően nincs mennyezetük, ami egy régiesebb megoldás emléke. A nagy belső légtér miatt ezek hidegek, amiért némelyikben télen középütt tüzet is szoktak rakni. A tűz körül a hosszú téli estéken az állatok gondozói össze is szoktak gyűlni beszélgetés céljából, tehát az ilyen tüzelős istállók amolyan férfiklub szerepet is betöltöttek. Teljesen hiányoznak az Alföldről az ország más részein jól ismert csűrök, mert ezekre itt nics szükség. A gabonát itt nem kézicséppel verték ki a kalászokból, hanem a szabadban elterítették s lovakkal járatták meg. Ez a sokkal gyorsabb eljárás az amúgyis száraz nyári időben célszerű volt és szükségtelenné tette a csűröket, amelyek a kézicséplés céljára emelt épületek. 2.) A második táji-történeti háztípusunk a keleti magyar, építészeti szempontból a nyílt tűzhelyes, kandallós ház. Az előbbi háztípustól keletre található, centrális területe az első világháborúig Magyarországhoz tartozott Erdély, de e háztípus átnyúlik a mai országterületre is, elsősorban az észak-keleti részekre. Dél fele kapcsolódik ez a háztípus a mediterráneum egészén megfigyelhető nyüt tűzhelyes házhoz. Alaptípusában ez a ház leginkább csak két helyiséges, nincs igazi konyhája sem, hiányzik belőle mind a kemence, mind a kályha, valamint a kémény. Tulajdonképpen egyetlen fűthető és lakható helyisége van, amely mellett található ugyan egy előtér jellegű másik helyiség is, de ez csak olyan belépőtér, amelybe raktároznak s fő szerepe