Népi Építészeti Emlékeink Védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1979 Eger, 1979)

Barabás Jenő: A magyar népi építészet táji-történeti tagolódása

Richard Weiss, a zürichi egyetem tragikus halálú professzora hívta fel a figyelmet arra, hogy még a laikus szemlélőnek is mennyire feltűnik az a különbség, ami Svájc területén az engadini és a Genf környéki falusi házak között mutatkozik. De Magyarországon sem kell ahhoz szakembernek lenni, csak jó megfigyelőnek, hogy észlelje mennyire jelentősen eltér a kunsági építkezés a göcsejitől, vagy a szatmári a kisalfölditől. A szakemberek már elég rég elvben is megfogalmazták azt a néprajzi tételt, hogy a tradicionális alapokon felépülő kultúra térben erősen differenciált, szemben az ún. közkultúrával (elitkultúrával), azaz az irányító osztályok és rétegek sokkal egységesebb műveltségével. Külön kérdés lenne a kétféle kultúra közötti eltérés okainak boncolgatása, ebbe ne bonyolódjunk bele. A különbség ténykérdés, amit vitatni nem lehet, s R. Weiss jól látta, hogy ez különösen az építészet területén szembeötlő, még a nem szakember számára is. Nehezebb már arra a kérdésre felelni, hogy ezek az eltérések ténylegesen miben is nyilvánulnak meg. Vajon hogyan lehet ezeket rendszerbe foglalni, hisz egy épület sok olyan karakterisztikus elemből áll, amelyek egy része akár távoli területeken is azonosságot mutat, másik része kis körzetben is eltér. Az átfedések ellenére tudunk-e tájilag jellegzetes típuskategóriákat alkotni? A kérdés sokkal összetettebb, mint az első pillanatra gondolnánk, s valójában Európa nagy részén ezt nem is sikerült megoldani. Az eddigi kísérletek azért nem jártak eredménnyel, mert vagy nem sikerült megtalálni a tipizálás vezérmotívumát, vagy a kutatók történetietlenül gondolkoztak. Kétségtelenül nehezíti a vizsgálatot az, hogy egy-egy terület falusi építészete is igen összetett, az egyes épületek készítésének az ideje között 2—3, néha még több évszázadnyi különbség van, s ezeket nem lehet mind összeömlesztve vizsgálni. Nem váltak be azok a kísérletek, amelyek az építőanyag szerint próbáltak táji típusokat alkotni. így csak durva kontúrok alakíthatók ki, amelyek kontinentális viszonylatban sem eligazítók. Sok helyen közlik pl. Vidal de la Blache térképét az európai házak építőanyagának elterjedéséről, ahol a kő, fa, föld és a vázas (kazettás) építkezés elterjedését mutatja be. Ezen a térképen pl. a történeti Magyarország majdnem egész területe a földépítkezés zónájába esik, csupán a Kisalföldön s talán Nyugat-Magyarországon jelenik meg a kazettás szerkezet. Tudjuk, hogy ez menynyire nem így van, mennyivel differenciáltabb Magyarország az építőanyag tekintetében is. Valamivel jobb a helyzet akkor, ha az építő anyag és technika együttesen kerül vizsgálat alá, mert így már többféle kategóriával lehet dolgozni, így a falazatot tekintve megkülönböztetünk a faépítkezésen belül keresztboronás (Blockbau), zsilipéit és csapos boronás falat. A földépítkezésen belül legalább ötféle technika különül el, de ismeretlen nálunk a Fachwerknek nevezett szerkezet (az előbb kazettásnak mondtuk), de helyette a Holzgerüst favázas építkezés több faja létezik. Aránylag csekély jelentőségű Magyarországon a kőépítkezés, s egészen új (falvakban a 20. században terjed el) a tégla. Az építőanyag azonban döntően ökológiai meghatározók függvénye, a táji adottságok szabályozzák s különösen a múltban nem annyira a kultúrát, mint a táji környezetet jellemezte. Középanglia és Törökország művelődéstörténete, tudjuk mennyire eltér, építészete is különbözik, de építőanyag tekintetében a kőépítkezés zónájába tartozik. Mintegy 80-100 éve a kutatás nem is építőanyaggal kívánja jellemezni a táji eltéréseket, hanem az alaprajzi tagolódással. Kétségtelen, hogy a ház belső beosztásának tagolódása nagyon fontos s jól jellemzi a történeti fejlődést, de 1-2 évszázados időszakon belül elég kevés variálódást mutat. A 19. századot tekintve Magyarországon pl. nagyon egységesen legáltalánosabb a 3 helyiséges lakórész, amelynél sorban helyezkednek el egymás mellett: szoba + konyha + szoba (vagy kamra). A bejáratot is figyelembe véve csak két variáció lehetséges: az országnagy részén a szabadból egy bejárat vezet a lakásba, konyhán át. Csupán a Dunántúl nyugati felén figyelhető meg az a rendszer, hogy mindegyik helyiség a szabadból nyílik, belülről át nem járhatók. Minél fejlettebb az építkezés szintje, annál bonyolultabb alaprajzi megoldások tűnnek fel, de nálunk ez csak napjainkban kezd kialakulni. Az alaprajzi tagolódásnál sokkal sikeresebbnek bizonyult a tüzelőberendezés alapján történő tipologizálás. Sokáig a tüzelőberendezést nem a ház szerves elemének, hanem olyasféle berendezési tárgynak tekintették, mint a bútor. Ez azonban alapvető tévedés, mert a házfejlődés igazodott jobban a tűzhely alakulásához, mint fordítva. Ez a tétel legalábbis Európa nagyobb részére érvényes, ahol a hidegebb telek szükségessé tették a lakás fűtését. A tüzelőberendezést tekintve Európában két nagy zóna figyelhető meg. Az egész mediterraneumban. azaz Dél-Európában, valamint Nyugat- és Észak-Európa atlanti klímájú vidékén a nyílt tűzhelyes ház uralkodik már sok évszázada, míg a kontinentális klímájú területeken, Kelet-Európában és Közép-Európa egy részén a melegítésre al-