Népi Építészeti Emlékeink Védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1979 Eger, 1979)

Dr. Tilinger István: A Magyar Tanácsköztársaság műemlékvédelme

leül, hogy „a művész, a tudós, a nép azt az okulást és gyönyörűséget meríthetné belőlük, amelyet nyújthatnának, ha megfelelő helyen és módon őriznék azokat". „Pedig ezek látása" - folytatja dr. Éber László - „még a művészetekben teljesen járatlan ember szemében is * szinte egycsapásra érthetővé teszi azt a varázserőt, amellyel az emberi szellem, ízlés és ügyesség a holt anyagot műremekké képes alakítani." Javasolja a Népbiztosságnak, hogy a templomok berendezéséhez és díszéhez tartozó nagyobb tárgyak rendeltetési helyükön maradjanak, mert „művészeti szempontból ott hatnak legerősebben és mert a művészet alkotásainak látásához juttatják a népet oly helyeker^is, ahol erre más alkalom nem kínálkozik." Ugyanakkor a pusztulásnak kitett kisebb tárgyak nyilvános gyűjteményekben történő elhelyezésére tesz javaslatot. Ezt a javaslatot a tudományos lelkiismeretesség és a szándék sugallta, hogy a nép megismerje a kultúra értékeit, s azok közkinccsé valljanak. 1919. április 21-én megtörtént az egyházi vagyonok köztulajdonba vétele. Az államosítás nem terjedt ki a templomokra, nyilvános kápolnákra és a rendszeres használatra szánt imaházakra, kálváriákra, szobrokra, haranglábakra, valamint a vallási szertartáshoz szükséges felszerelésekre. Ezeket azonban leltárba kellett foglalni és olyan esetekben, amikor azok fennmaradása az adott helyen nem volt biztosítható, a közgyűjteményekben történő elhelyezés iránt is intézkedni lehetett. A muzeális becsű műtárgyak államosítása előbb kezdődött el, mint az egyházak kezelésében lévő műkincsek szocializálása, de a két munka egybefolyt, s lényegileg a Tanácsköztársaság időszakában tartott. A Forradalmi Kormányzótanács a magántulajdonban lévő műkincsek állami tulajdonba vételével azt kívánta elérni, hogy a nagy művészi értéket jelentő képeket, a szobrokat és más művészi tárgyakat ne csak a kiváltságosok élvezhessék, hanem „ . . . a proletárállam minden tagja megtanulja ismerni és becsülni a szépet". A műkincsek államosítása során tervszerűen ment végbe a központosított múzeumok és helyi múzeumok anyagának fejlesztése és rendezése. A nép elől, sőt a tudományos feldolgozás elől is elzárt műkincsek/magy tömege került az állami gyűjteményekbe. 1919. június 14-én a Műcsarnokban megnyitott nagyszabású kiállításon be is mutatták a köztulajdonba vett műtárgyakat. Ennek a tevékenységnek a hasznosságát még a legelfogultabb, a Tanácsköztársaságot becsmérlő szakemberek sem tudták kétségbe vonni. Egyik szakember erről a Magyar Tanácsköztársaság bukását követően így írt: „addig is, amíg a műkincsek tulajdonosaiknak visszaadhatok lesznek, a múzeum felhasználja a ritka alkalmat a műkincsek alapos tanulmányozására, s mintegy leltározására, aminek későbbi kiállítások, publikációk, s mindenek felett ingó műemlékeink védelme szempontjából tagadhatatlanul nagy hasznát láthatjuk". A Magyar Tanácsköztársaság idején a nagymérvű papírhiány miatt - a papírgyárak az intervenciós csapatok által elfoglalt területeken voltak -, valamint a rendelkezésre álló, viszonylag rövid időre tekintettel — mely a művek megjelentetésére sem volt elegendő -, nem volt lehetőség nagyobb mérvű műemléki ismeretterjesztő, népszerűsítő munka kibontakoztatására. Erre főként az egyetemek katedráin és a különböző munkástanfolyamokon került sor. A Marx-Engels Munkásegyetem kiadványai sorozatban különböző képzőművészeti, iparművészeti tanulmányok jelentek meg, s a Nemzeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum által szervezett múzeumi munkástanfolyamok keretében több ismére tterjesztő^'lőadás hangzott el. Ezek között dr. Éber Lászlónak: a Klaszszikus ókor szobrászatárói, Oroszlán Zoltánnak: Római élet Pannóniában, Layer Károly: Népies kerámika, és Varjú Elemér: Fegyverek fejlődése című előadásait emelem ki. A Magyar Tanácsköztársaság 133 napos uralom után elbukott. Megkezdődött az ellenforradalom időszaka, kezdetét vette a megtorlás. Dr. Éber Lászlót és dr. Lux Kálmánt eltávolították a Műemléki Hivataltól, s a Műemlékek Országos Bizottságát újjáalakították. A 25 évig tartó Horthy-korszak műemlékvédelme azonban nem a Magyar Tanácsköztársaság műemlékvédelmének folytatása, hanem az elavult MOB-gyakorlat továbbfejlesztése volt. Ennek az időszaknak a műemlékvédelme - a haladó műemlékvédelmi elvek meghonosodása, a műemléki helyreállítás módszereinek kidolgozása terén — elért részeredményei dacára sem produkálta a kívánatos fejlődést. A felszabadulás után a gazdasági nehézségek és a pártok közti politikai pozícióharcok hosszabb ideig gátolták a műemlékvédelmi tevékenységet. A fejlődés csak akkor vált lehetővé, amikor 1948-ban a munkásosztály a kezébe * vette a hatalmat. Nem véletlen, hogy az azonos politikai alap — a munkásosztály hatalma, az új társadalmi és termelési viszonyok — azonos megoldást igényeltek, s a műemlékvédelem területén bekövetkezett átalakulás a Magyar Tanácsköztársaság műemlékvédelmi irányelvei alapján ment végbe. / Azonosulásunk a Magyar Tanácsköztársaság műemlékvédelmével első/orban abban áll, hogy a műemlékvédelmet nem tekintjük öncélú tevékenységnek, hanem a művelődési politika szerves részének, mely a múlt emlékeinek megismertetését, megszerettetését a szocialista jelennel is kapcsolatba hozza, mely szolgálja az igaz hazafiságra, a szocialista nemzetköziségre való nevelést is. Ma is magunkénak tekintjük az 1919-ben született gondolatot, hogy „minél mélyebbre nyúlnak a gyökerek, annál biztosabban áll a jelen fája, s annál több reménységünk lehet a jövő gyümölcseire".