A műemlék és környezete (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1978 Eger, 1978)
Horler Miklós: A modern építészet történeti együttesekben és műemlékekben
rendezett kollokvium. Az ott elhangzott megnyilatkozásokhoz elméleti téren sokat hozzátenni ma sem lehet, s ha erről a kérdésről itt ma ismét szólnom szabad, ugy nem a már korábban megfogalmazott elvek ellsmétlését, hanem inkább az elveknek a mindennapi gyakorlatban való alkalmazását, a gyakorlatban megvalósult munkákból leszűrhető tapasztalatok áttekintését szeretném célul kitűzni. Az 1972-ben Budapesten elfogadott nemzetközi állásfoglalás lényege, hogy a modern épitészet beilleszkedése a történelmi környezetbe a történelmi fejlődésből következő szükségszerű folyamat, amely szoros összefüggésben van a történelmi települések továbbélésének biztosításával, a múltnak a jelennel és a jövővel való élő és szerves kapcsolatával. Minden hamisitást, amely a történelmi környezet hitelességét, történelmi és esztétikai értékeit veszélyezteti, el kell kerülni és a modern épitészeti a modern szerkezetek és anyagok tudatos alkalmazásával keli megoldani az annak továbbfejlesztésével kapcsolatos feladatokat. Ugyanakkor az uj épitészeti elemek beillesztése során arra kell törekedni,hogy azok szervesen illeszkedjenek bele a történelmileg kialakult városszerkezetbe, tiszteletben tartva annak kialakult jellegzetességeit, és alkalmazkodva a városképnek az épületek tömegei, léptéke, ritmusa és építészeti megjelenése által meghatározott egyéni vonásaihoz. Mind a bevezetőben mondottakból, mind a most idézett nemzetközileg elfogadott elvi állásfoglalásból következik, hogy a modern épitészet beilleszkedése a történelmi környezetbe nem csupán az üres telkeken épülő uj épületek kérdésére korlátozódik. A történelmi környezet újjáélesztése, továbbfejlesztése során az uj épületek emelése mellett a legkülönbözőbb esetekben kerülhet még sor a modern épitészet alkalmazására, maguknak a meglevő műemlékeknek helyreállítása, felhasználása, bemutatása kapcsán is, miáltal a mai kor valóban mint uj történeti periódus, mint uj civilizáció rétegződik rá az elmúlt korokból összeötvöződő történelmi környezetre, szerves folytatásaként a sok évszázados folyamatnak. Az itt következő példákon keresztül az elmúlt két évtized magyarországi gyakorlatában kialakult tendenciákról szeretnék rövid áttekintést nyújtani elsősorban a budai Várnegyed és a soproni Belváros, valamint néhány egyéb kiemelkedő müemlékhelyreállitás munkái kapcsán. A példákat megkisérlem ugy csoprtositani, hogy azok a modern épitészet alkalmazásának sokféle lehetőségeire is rávilágítsanak. Első helyen foglalkozunk azokkal a teljesen újonnan épült épületekkel, amelyek az ujjáépités során az elpusztult régi házak helyére kerültek, s igy önálló szerkezeti elemekként illeszkedtek bele a régi városstrukturába. A háború utáni ujjáépités első kezdeti lépéseinél még bizonyos óvatosság volt tapasztalható ezen a téren, és bár a teljesen rombadőlt épületek fénykép vagy felmérés utáni visszaépítését a magyar műemlékvédelem kezdettől fogva elutasitotta, az uj épületek megformálásánál eleinte az úgynevezett "semleges" épitészeti megoldások kerültek előtérbe. Ezek lényege az volt, hogy az uj homlokzatokat a hagyományosan kialakult XVIII-XIX. századi egyszerű homlokzatok teljesen leegyszerűsített változataként fogalmazták meg, a hagyományos ablakformákat egyszerű szalagkeretekkel körülvéve. Ilyen megoldásokat eleinte olyan esetekben alkalmaztak, amikor az épület utcai része pusztult el, de belső szárnyai megmaradtak, mint az Uri u tc a 6, vagy Tárnok utca 12. sz. esetében, de később olyan épületeknél is, amelyek teljes egészükben újonnan épültek, mint a Fortuna utca 16. - bár a hagyományos nyilásarányoktól kissé eltérően és korszerű ablakszerkezetek felhasználásával - de lényegében a semleges irányzat érvényesült.
