A műemlékhelyreállítás gyakorlata( Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1977 Eger, 1977)

Dávid Ferenc: A falkutatások szerepe a műemléki helyreállításokban

gésben rendkívül ritka, értékes voltukban rejlik. Az épitőszervezet később differenciáltabb lesz, a fontos szerkezeti feladatokat betöltő köveket és plasztikus diszeket késziteni képes kőfaragó egyre távolabb kerül a falazatot és boltozatot rakó kőművestől. A falakhoz hasonlóan nehezen megszólaltathatók a habarcsok, s a vakolatok is. Megkülönböztetésük az összetételük, szinük, keménységük alapján a mindenkori kutatás elengedhetetlen feltétele. Azok a természettudományos oldalról induló kezdeményezések, amelyek a habarcsok összetételéből kivannak azok korára következtetni, csak nagyon általános, hosszú időszakokra jellemző tendenciákra tudtak rámutatni: Arra ugyanis, hogy a habarcsok mészdus összetétele a románkortól a XIX. századelejéig, a portland cement bevezetéséig csökkenő tendenciát mutat. A habarcsok és vakolatok mészben, vagyis kötőanyagban gazdag, illetve szegény volta ugyanakkor más összefüggésektől is függő: az épület már jelzett társadalmigazdasági mutatójától, illetve az alkalmazott habarcs vagy vakolat funkciójától. A kőfaragók a faragott kövek közti vizszintes fugákba aXI. századtól máig tiszta meszet kennek (persze, nemcsak a kövek kötése végett, hanem azért is, mert a tiszta mész csúszós, s igy a kövek pontos beállitása könnyebb), vagyis ugyanígy a boltozattartő pillérek habarcsa minden korban jobb, mint a melléképületek falazataié, s az északi homlokzaton jobb anyagból készül a vakolat, mint a padlás tér belsejében. A vakolat és habarcsvizsgálat tehát az egyes épület korbahelyezésére kevéssé alkalmas, nagyon sokat mond viszont egyes korszakok általános kiviteli szinvonaláről. Feltétlenül alkalmas egy épületen be lül az azonos, illetőleg különböző anyagok megvizsgálására is, s izgalmas vizsgálatok folynak annak megállapítására, nem lehet-e segítségével egy adott épület felépítésének különböző munkafázisait jól elkülöníteni. Többet, s jellemzőbbet mutat a külső, homlokzatot boritő díszítő vakolatok megdolgozásának vizsgálata. Románkori épületeinken kevés volt a vakolat, többnyire csak a kövek hézagaiból kifolyt habarcsot simították el a felületen, keményen, fémből készült szerszámmal. Ennek nem volt összefüggő, a teljes felületet boritő jellege, funkciója sem a szigetelés, hanem inkább a kövek éleinek fagyvédelme lehetett. Románkori téglatemplomainkon sokhelyütt megfigyelhető, hogy az ilyen, a hézagokból kifolyó habarcsot a hézagok vonalában meghúzták, s e vonalhálő a fal struktúráját hangsúlyozta. A XIII. századtól kezdve, a törtkő falazattal együtt jelenik meg az egyrétegű vakolat, s vele a vakolt architektúra is, a vékony, néhány milliméternyi vakolaton bekarcolással vagy festéssel kvádermustrát alakítanak ki. A gótikus vakolat gyakran kétfajta megjelenésű: vassal keményre, fényesre simított, glettelt, illetve csupán kanáléllel elhúzott, és igy az anyag szemcsésségét, érdességét érvényre juttató. A durva felületű megdolgozás a nagyobb síkokra, a glettelt simább az ablakok, kapuk keretelésére jellemző. Ezek a keretek hol mélyebben, hol magasabban kiemelkedők, de még az utóbbi esetben sem készülnek külön, alapvakolatra felhordott rétegből. A XIV. században a csak hézagokba simított, s a felületet boritő együtt él, az előbbi jellemző módon egyre inkább csak a várakon, városkapukon, a kőfalat, annak erejét hangsúlyozni kivánó épületeken jelenik meg. A XV. századból ismerünk először a homlokzati vakolatot védő, boritó meszelést, s vele megjelenik a homlokzat teljes felülete kifestésének igénye is. A korábbi nagy kvádermustrát apróbb egységekből álló és változatosan színezett mustrák váltják fel. A reneszánsz vakolat technikailag a gótikus közvetlen folytatása. Egyetlen ujitása a sgrafitto, s ezzel a vakolat többrétegüsége jelenik meg, de a sima és durva felületek mintákba tördelt megkülönböztetésének igénye is. A sgrafitto mustrák készítői uj szerszámot is alkalmaznak, a vékony simitókést. A korábbi sima felületeket nagyobb szerszámmal, a vakolókanál hátával dolgozták el. A reneszánsz a homlokzatok architektonikus rendjét a korábbi korszakoknál, szigorúbban szabja meg. Az egymás alá helyezett, tengelyekre fűzött ablakok, a homlokzat