A műemlékvédelem elvi kérdései (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1976 Eger, 1976)

Dr. Tilinger István: A magyar műemlékvédelem eddigi útja, fejlődése

Sajnálatosabb a másik jellegzetesség-. A műemlékek helyreállítása terén csak ott érvényesíthették elveiket, ahol a műemlékek gazdájával megértethették azokat. Csupán az állami tulajdonban levő épületek esetében volt igazában beleszólásuk. Ezen a téren viszont a kultusztárca keretében rendelkezésükre álló anyagiak, illetve az ezredéves fennállását ünneplő ország reprezentatív csillogása korlátozták tevékenységük igazi intenzitását. Közben egyre határozottabban kirajzolódott, hogy a műemléki bizottság csak akkor állja meg a helyét a specializálódás felé haladó uj világban, ha szakhivatallá formálódik. 1919-ben, a rövidéletű magyar proletárdiktatúra idejében Éber László fogalmazta meg ezt az igényt. Elkészült a műemléki objektumok jegyzéke is, nyilván az állami tulajdonbavétel igényével. Ijesztett háború után, az infláció rémével küzdve, a harmadára csökkent ország adminisztratív problémáival birkózva a forradalom 119 napja nem volt elegendő az intézmény átszervezésére. A magyar proletárdiktatúra műemléki politikája szervesen kapcsolódott a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 1917 novemberi felhívásához (' ,.. a természeti kincseken kivül a dolgozó nép óriási gazdagságot örökölt; csodás szépségű épületeket, ritka és csodálatos, tanulságos és lélekemelő tárgyakkal teli muzeumokat. .." !) és Lenin utasításához: "Védjétek meg müemlékeinket, mert pusztulásukat a proletariátus sohasem bocsátaná meg!" Természetes, hogy a mindent a régi kerékvágásba visszaálmodó ellenforradalom az általános korszükségletet kifejező szakhivatali rendszert is visszaszorította régi formái közé' A két háború közötti magyar műemlékvédelemre az elszegényedett ország gazdasági elesettsége nyomta rá a bélyegét, s a magántulajdon görcsös védelmét szolgáló törvények. Lényegében néhány objektum feltárása, helyreállítása, néhány falkép restaurálása, az intézmény fenntartása kimerítette a kultusztárca által biztosított szűkös keretet. Hiába próbálkozott Gerevich Tibor a szakhivatali rendszer burkolt megformálásával, kellő számú szakember és restaurátor "intézmény híján a magyar műemlékvédelem megmaradt háború előtti állapotában. A második világháború pusztításait műemlékeink sem kerülték el. A budai királyi vár kiégett romhalmaza, a felrobbantott Lánc-hld, a budapesti középületek és lakóházak sorsában osztoztak nagyobb városaink, falvaink, szinte az egész ország. Kiégett kastélyok, romos városok, falvak jelezték a viszszavonulő seregek "hadak útját". Üzemeink tönkrementek, állatállományunk csaknem teljesen elpusztult, s talán soha nem éreztük annyira Engels igazságát: "

Darwin a szerves természet fejlődési törvényét fedezte fel, Marx az emberi történelem fejlődési törvényét: azt az eddig ideológiai burjántól ellepett egyszer ü tényt, hogy az embereknek előbb enniök, inniok, lakniuk és ruházkodniuk kell, mielőtt politikával, tudománnyal, művészettel, vallással stb. foglalkozhatnak; hogy tehát a közvetlen anyagi létfenntartási eszközök termelése, s ezzel egy nép vagy korszak mindenkori gazdasági fejlődési foka az az alapelv, amelyből az illető emberek állami berendezései, jogi nézetei, művészete', sőt vallási képzetei kifejlődtek". (Marx - Engels: Válogatott müvei II. kötet, 150. 1.) Mit kezdhetett ilyen körülmények között a műemléki szervezet, - s tegyük hozzá: a műemlékvédelemről intézkedő teljesen elavult 1881. évi törvény alapján? A gazdasági helyzet fokozatos rendeződése után sorra kellett kerülnie a törvényes alap rendezésének. Az 1949-ben létrehívott Elnöki Tanács megalkotta 1949. évi törvényerejű rendeletét, amelyben kimondta: "... a magyar történet, tudomány és művészet emlékeit és eredményeit, mint közművelődésünk örökbecsű értékeit .. . fokozott védelemben kell részesíteni és azokat az egész nép számára hozzáférhetővé kell tenni". A törvény kimondta, hogy a műemlékek fenntartása és helyreállítása a tulajdonos L0