A műemlékek restaurálása (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1974 Eger, 1974)

Bevezetésképp vegyük kissé szemügyre témánk hordozóit, a faragott kövek anyagát. Már egy első találkozásnál szembetűnik gazdag sokrétűségük, egymástól különböző szinük, változatos struktúrájuk, széles skálájú keménységi fokozataik, és ha felfigyelünk geológiai korukra, keletkezésük körülményire, melyben a tüz vagy a viz, esetleg mindkettő döntő szerepet vitt, ugy mégjobban kitágul előttünk a kőanyagok gazdag világa. Vannak hosszuéletü, egészséges kövek, szinte az időtlenség hordozói, melyeknek pusztulástünetei csak évszázados léptékkel mérhetők, de vannak rövid életű silányabb kövek is, melyeket gyorsabb pusztulásnak tett ki a sors. Ezek védett környezetben megtévesztőén tartósak is lehetnek, de amikor ki vannak téve az időjárás viszontagságainak, kiderül gyenge ellenállóképességük. Sajnos sok történeti emlékünk készült nem időálló anyagból, és ezért nem egy remekműnek készült alkotás a silány anyag következtében értéktelenné válik. / il Éppen ezeken a selejtes anyagokból készült alkotásokon tudjuk felmérni tennivalóinkat, mert ezeken a kőpusztulás fokozatai feltárulkoznak, nyiltan megmutatják sebeiket, melyek nemcsak az öregedés, hanem többféle pusztító kór szemmel látható és kézzel tapintható tünetei, Ma már tudjuk, hogy a kőzetfajtákat, értékes kőfaragványainkat kárositő tényezők között az állapdőan és lassan ható folyamatok kártékonyabbak, mint az erőszakos törések és égések fizikai pusztításai, melyeket az emberi értelem sohasem igazolhat. A kövek megromlásának természetes okait már sokan és sokféleképp tanulmányozták, de még mindig kevés az igazán hatékony gyakorlati munkához szükséges vizsgálati és tapasztalati eredmény. Bár a kövek pusztulásának okait lényegében már minden vonatkozásban felderítették, még ma sem tisztázódott teljesen, hogy egyes kőzetátalakulások a pusztuló felületen milyenek, bár az is kérdés, hogy vizsgálódásaink határait ily messze kell-e vinnünk. Tudjuk, hogy az elméleti következtetések és a laboratóriumi vizsgálatok eredményei révén nagyot fejlődött a kutatások módszertana, és a számtalan kísérlet és próba eredményeit a gyakorlatban is hasznosíthatjuk. Mi egyedi darabokkal foglalkozunk, és a vizsgálatok csak mérsékelten veszik figyelembe a kőfaragványok egyéniségét, pedig már a kőbányákban megfigyelhetjük, hogy aránylag szűk területen a kőanyagok szine és szemszerkezete mennyire sokrétű lehet a pusztulástünetek különböző fokozataival és variációival. Állandó mechanikai eróziós hatást fejt ki a szél, az általa hordozott szilárd szemcsék révén, melyhez a meleg és hideg váltakozó hatása járul. A különféle sók is mechanikai hatást fejtenek ki, kristályosodáskor jelentősen növekvő térfogatukkal. Ez utóbbiakat már élvonalbeli kórokozóknak tekintjük, és mindjobban ide számítjuk a biológiai kórokozókat is, a zuzmókat és gombákat, melyek ott telepednek meg, ahol nedvességet kapnak, életlehetőségeket adva a mikroorganizmusoknak. A feszültségokoző fizikai-mechanikai kórokozók legismertebbje azonban a fagy. Köztudott, hogy o kövekben lévő viz fagyhatásra feszit, repeszt, főként a felületeken fejtve ki romboló hatását. Ezért a kövek természetes pusztulásának egyik legfőbb okozója a viz, mert nélküle a hideg nem tesz oly nagykárt a kőben, a sók nem mozdulnak el a helyükről, és a levegő savas anyagai a viz közvetítése nélkül alig hatolnak be a kövekbe. Költőien fogalmazta meg ezt Krúdy Gyula egyik novellájában. Ezt irja: "Ezeken a csöndes, ártatlan vizcsöppeken már sokszor beköltözött a romlás régi, örök időre szánt épületekbe. Mindha a vizcsöppeknek egyéb gondjuk sem volna, mint a mulandóságra oktatni a köveket."