Bardoly István - Cs. Plank Ibolya szerk.: A „szentek fuvarosa” Divald Kornél felső-magyarországi topográfiája és fényképei 1900-1919. (Forráskiadványok Budapest, 1999)

CS. PLANK IBOLYA: „Rögtön kibontottam gépemet..." Divald Kornél és a fényképezés

kell gondolnunk, hogy itt már egy gyakorlott fotográfussal állunk szemben. 1903 és 1908 között tartó Sáros megyei munkásságának két fontos pillére a bártfai múzeum érdekében végzett anyaggyűjtés és a műemléki topográfia volt, de terveit néha fő feladatai ellenében módosítania kellett. 1906ban a szepességi monográfia textil- és ötvösművészeti fejezetének megírása és a szükséges tárgyfotók elkészítése miatt a topográfiai kutatások ideiglenesen háttérbe szorultak. Divald fényképanyaga több csoportban is áttekinthető. Az 1904-ben nagyobb számban megjelenő textíliák és népviseleti témák egyértelműen a bártfai múzeumhoz köthetők, mint ahogy önálló képcsoporttá vált 1909-ben a besztercebányai múzeum kiállítási tárgyairól készített sorozata is. Az I. világháború évei alatt készített fényképeinek két nagy egysége ismét Sáros megyéhez kapcsolható. Ezek egyik részét a háborús károkat és a hadszíntereket ábrázolók együttese, másik részét a bártfai és az eperjesi járásban készített utolsó nagy enteriőrsorozata alkotja.

136 Előrelátását mutatja, hogy az utóbbit már egy önálló Sáros megyei monográfia képanyagának szánta. Fotográfusként ebben a munkában érte el pályája csúcsát, és sikerült technikailag is kiváló képekkel lezárnia fényképészeti munkásságát. Sáros megyében töltött kutatásainak jelentőségéről ő maga így írt 1925-ben: „S csak régészeti kutatásaim folyamán ismerkedtem meg igazán szülőföldemmel, amelyről elfogadható monográfiát mindmáig nem írtak. A vidék emlékeit régi okmányok adataival egybevetve jöttem csak tisztába múltjával."

137 A sárosi monográfia megírása az ő feladata lett volna, készült is rá. Mivel ennek kéziratára évtizedekig nem sikerült rábukkanni, a mű elkészültével kapcsolatban is kételyek merültek fel. Hagyatékának feldolgozása (1996—1998) közben vált ismertté, hogy létezik egy olyan Divald-kézirat, amely a Szepességhez hasonlóan próbálta feldolgozni Sáros megye művészetének történetét. A Sárosvármegye műemlékei című kéziratot 1918 áprilisában mutatja be a MOB-nak, de a Műemlékek Országos Bizottsága már nem volt abban a helyzetben, hogy egy új kiadvány megjelentetésével foglalkozzon. A kéziratot - talán megőrzésre - visszaküldték a szerzőnek, majd ezt követően mintegy 70 évig háborítatlanul nyugodott a családnál.

138 A képek nagy része ezzel szemben még 1919 előtt bekerült a gyűjteménybe, az első nagyobb egység 1905-ben, az utolsó pedig 1918-ban. Divald fotós életművének egyik jellemzője, hogy 1908 után a korábbi évekhez képest szám szerint kevesebbet, de talán nem túlzás azt állítani, hogy egyre jobban fényképezett. A Sárosvármegyei Múzeum megnyitása (1906) után, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének muzeológusi szakmegbízottjaként a besztercebányai és Selmecbányái múzeumot is nagy részben ő rendezte be. Munkásságának ugyancsak nagy hányadát ölelte fel a határidős kötelezettségekkel együtt járó tevékenysége is, amelynek széles skáláját levelezése és műveinek bibliográfiája tárja föl teljes valójában. Határidőnaplói bejegyzései szerint a rendszeres írói honoráriumok sokszor már előre beépültek a műemléki topográfiával összefüggő utazások költségeinek fedezetébe. 1910-ben Fraknói Vilmosnak, a MKOF elnökének kezdeményezésére került sor pénzügyi és szolgálati helyzetének áttekintésére. Fraknói számításai szerint Divald Kornél elegendő állami fizetséghez jutott a megélhetéshez. Bevételeinek hivatalos összesítése alapján 4800 korona volt a MKOF, a MOB és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által kifizetett javadalmazása egy évben.

139 Kimondatlan problémát sejtet, hogy a Főfelügyelőség az általa fizetett 3000 korona évi tiszteletdíjat a következő évben 3000 koronáról mégis fölemeltek 4200 koronára, a 800 korona úti átalányt pedig 1400 koronára.

140 1903 augusztusában egy bártfafürdői értekezleten a megyei vezetés arról döntött, hogy a vármegye múzeumát Bártfán, az egyébként is helyreállítandó értékes műemlék épületben - a 16. századi városházán — fogják berendezni.

141 Az épület restaurálásával párhuzamosan a múzeumi elhelyezésre méltó régiségek felkutatása jelentette az egyik legizgalmasabb és legsürgősebb feladatot. Divald Kornélt — 1904 nyarán - rövid szabadsága idején Bártfafürdőn érte a MKOF levele, amelyben Berzeviczy Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletére hivatkozva, sürgősen megkezdendő feladatokról tájékoztatták.

142 A megbízás eredeti szövege a következő: „A vallás- és közoktatásügyi Miniszter Úr Sáros vármegyének Bártfán létesítendő múzeuma érdekében a Sáros vármegye területén található régi és új műtárgyaknak, régiségeknek, ingó műemlékeknek, az ingatlan műemlékek tartozékainak, házi ipari és néprajzi termékeknek rendszeres felgyűjtését szándékozván megindítani, e munka elvégzésével Tek. Uraságodat bízza meg. E megbízásból kifolyólag [...] feladata lesz még e folyó évben összeírni azokat a műtárgyakat, a melyek múzeumi elhelyezésre alkalmasak, különös figyelmet fordítva a rendszeres gondozás nélküli, templomok s egyéb középületek félre eső helyein raktárszerűen elhelyezett, használaton kívüli tárgyak felkutatására, s az összeírt anyagnak letétül, ajándékul, esetleg vétel útján leendő megszerzésére az ez iránt szerzett kellő tájékozás alapján javaslatot tenni."

143 Az idő rövidségére utal egy félhivatalos levél, amelyet a minisztériumi felkérés előtt egy nappal — 1904. július 25-én — Fraknói Vilmos írt a kutatónak, arra kérve őt, hogy a lehető legrövidebb időn belül kezdje el munkáját Bártfán és környékén. Az előkészületekhez hozzátartozott, hogy a vallás- és közoktatatási miniszter közvetlenül szólította fel a kassai püspököt és Sáros vármegye főispánját Divald Kornél munkájának támogatására. ALZ adományként vagy letétként átengedett tárgyak legnagyobb részét a kutató a bártfai Sárosvármegyei Múzeumba szállíttatta.

144 A tárgyak begyűjtése nem mindig zajlott zökkenőmentesen, bár a minisztérium minden esetben gondoskodott a hivatalos ajánlólevelekről. A helyzet mégis új volt, hiszen egyházi ingóságokat is érintő műemléki felmérésekre és a veszélyeztetett darabok összegyűjtésére még nem volt példa. A tulajdonosok jó része természetesen nem szívesen adta át tárgyait.

145 Ahol ez sikerült, ott az egyezséget a tár-