Bardoly István - Cs. Plank Ibolya szerk.: A „szentek fuvarosa” Divald Kornél felső-magyarországi topográfiája és fényképei 1900-1919. (Forráskiadványok Budapest, 1999)

CS. PLANK IBOLYA: „Rögtön kibontottam gépemet..." Divald Kornél és a fényképezés

Ennek ellenére a műemlékvédelem vezéralakjaként tíz évvel később már fénykép vásárlását szorgalmazta, sőt Ellinger Ede, illetve Schrecker Ignác műtermében portrét is készíttetett önmagáról.

56 A magyar városokról és műemlékekről fennmaradt ábrázolások alapján elmondhatjuk, hogy a 19. század meghatározó dokumentációs típusa a rajzművészet és a nyomtatott illusztrációs grafika maradt.

57 Sokáig úgy tűnt, hogy kizárólag az építészeti rajzok nyújtották a műemlékes szakemberek számára azokat az információkat, amelyek az adott emlék szerkezetének és arányainak építészeti megértését szolgálták. A fényképben - talán - nem láttak többet puszta látványnál, ami hiteles volt ugyan, de kizárta őket a tudatos és közvetlen munkából. Még az 1880-as években is vissza lehetett utasítani a műemlékek fényképezésére vonatkozó kedvező ajánlatokat. 1885-ben Veress Ferenc egy ingyenjegyért cserébe lefényképezte volna Budapesttől Predelláig a vasúti vonalhoz közel eső nevezetesebb műemlékeket,

58 1882-ben pedig Divald Károly indított volna egy népszerűsítő könyvsorozatot Magyarország műemlékeiről.

59 Epületfotográfiák természetesen a csekély állami megbízatások ellenére is készültek, de főként azoknak a fényképészeknek a jóvoltából, akik idegenforgalmi, nyomdai és kiadói érdekeltségeik alapján foglalkoztak ezzel a műfajjal a megélhetést biztosító portréfotográfia mellett. Az első két évtized városképi és építészeti fotográfiájának történetéről igen keveset tudunk. Nehezíti a helyzetet, hogy az 1840—1850-es években készült felvételek nagy része folyóiratok és honismereti kiadványok képes mellékletének grafikai ábrázolásához nyújtott előképet, többnyire névtelenül. Rosti Pál volt az első hazánkban, aki Közép-Amerikában 1857-ben készített nagyjelentőségű épület- és látképei alapján ennek a műfajnak igazi specialistájaként tartható számon, és akinek munkássága már részleteiben is feltárt. A fővárosban tevékenykedő fotográfusok közül a Heidenhaus által készített és 1860-ban kiadott pest-budai látképek és épületfotográfiák úgyszintén a kezdet éveinek ritkaságai közé tartoznak. Az 1860-as években már több, erre a műfajra orientálódott dokumentarista fényképészt és amatőrt ismerünk, köztük Orbán Balázst, aki 1862-ben és 1872-ben Erdélyben készítette felvételeit. A hivatásos fényképészek közül Zograf és Zinsler, Beszédes Sándor, Veress Ferenc, id. Divald Károly, Klösz György, Weinwurm Antal tevékenysége emelkedik ki. A 20. század elején már sokan, sokféleképpen foglalkoztak műemlékek fényképezésével. Ekkor jelent meg az építész-fényképész és a művészettörténész-fényképész külön típusa, akiket már nem kötöttek fényképészeti konvenciók a kész produktum méretére és megjelenésére vonatkozóan. Saját témájukon belül nem csak elkötelezetten, hanem képalkotóként is szabadon dolgoztak, jelentős változásokat hozva ezzel egy-egy téma feldolgozásának módjában és a fényképek stílusában. Divald Kornél már ennek a generációnak a tagja.

40 A fényképek tudományos felhasználhatóságát évtizedeken keresztül technikai nehézségek is akadályozták. Az 1840—50-es években kétfajta fényképészeti eljárás — a dagerrotípia és a talbotípia — állt a fényképészek rendelkezésére, de egyik sem váltotta be igazán a hozzá fűzött reményeket. Az egyedi képet nyújtó dagerrotípia másolhatatlansága komoly hátrányt jelentett, gondoljunk csak a gazdag illusztrációs anyagokat igénylő építészeti és művészeti kiadványokra. A papírnegatívra készült talbotípia másolható volt ugyan, de a kép élessége tekintetében nem tudott versenyre kelni a dagerrotípiával. Az éles és tiszta rajzolatú fényképért, rajzolatért rajongók szemében a papír rostszerkezetének halvány lenyomata a pozitívon zavaró tényezőként hatott. A technikai háttér alapvetően az angol Archer által 1851-ben feltalált, kollódiumos nedves eljárásának, majd Maddox zselatinos szárazlemezes eljárásának köszönhetően változott meg. A negatív lemezek érzékenységének növekedése részletgazdagabb közlést eredményezett és lehetőség nyílt a negatívok méretével azonos kópiák több példányban történő előállítására is.

41 Ezzel gyakorlatilag megnyílt az út a korábbiaknál jóval szélesebb felhasználás felé, bár a tömeges méretű nyomdai sokszorosításra csak a fotómechanikai sokszorosító eljárások — fénynyomat, heliogravűr, fotolitográfia és cinkográfia - tökéletesedése után került sor. A sokszorosított grafika helyét lassan átvette a sokszorosított fénykép. A MOB kiadványainak történetében először Henszlmann Imre 1876-ben megjelent: Magyarország ó-keresztyén, román, és átmenet stylű műemlékeinek rövid ismertetése című munkáját illusztrálták fotolitográfiával. Tíz évvel később az eperjesi Divald-műintézet A képzőművészet remekei címmel megjelentetett képes album sorozata bizonyította nagy sikerrel a grafikai, a fotográfiai és a nyomdai eljárások együttes alkalmazásának sikerét a művészeti és tudományos könyvkiadás területén. A dokumentálás módszertanának utolsó, 19. század végi fejezete a Műemléki Bizottság egyik legelkötelezettebb munkatársa, Myskovszky Viktor (1838-1909)

42 tevékenységén keresztül kísérhető végig talán a legszemléletesebben. A kassai reálgimnázium tanára az 1860—1880-as években akvarellek és tollrajzok százait készítette Felső-Magyarország műemlékeiről. Annak ellenére, hogy rajzai és festményei nem műszaki pontossággal készültek, a látvány egységes stílusú megfogalmazásával egészen egyedülálló bepillantást nyújtottak a felvidéki megyék sokszor idealizált és archaikus világába. A műemléki bizottság státusának véglegesítése, 1882 után azonban ennek az iránynak és stílusnak lassan vége szakadt.

45 A helyszíni felvételezőktől már nem régészeti és művészettörténeti tájékozódásra és adatgyűjtésre használható rajzokat kértek, hanem szakvélemények és helyreállítási tervek elkészítésére alkalmas mérethelyes alaprajzokat, valamint építészeti metszeteket. Mindezek hatására a MOB gyűjteményi politikája is megváltozott, és a rajzi úton történő dokumentálás a pontos műszaki felmérések irányába fejlődött tovább.

44 A Bizottság 1896-ban vette